Szabó Fanni: játéktér helyett nézőtér

 

Évek óta köztudott, hogy nagyon sokra viheti. Amerikában volt néhány "nagy dobása", be is került a női válogatott Európa-bajnokságra készülő keretébe, ám egy fáradásos törés egy időre - többek között a kontinensviadal idejére - sajnos leparancsolta a pályáról Szabó Fannit. Vele beszélgettünk többek között a hangulatáról, Amerikáról, és hogy mit vár válogatottunktól az Európa-bajnokságon

- Hogy vagy, túltetted már magad azon, hogy nem játszhatsz a jórészt hazai rendezésű Európa-bajnokságon? - kérdeztük a 21. életévében járó kosarast. 

- Ha teljesen még nem is sikerült, de alakul...azzal próbálom vigasztalni magam, hogy megtettem mindent, de jött ez a balszerencsés sérülés, és nem rajtam múlt, hogy nem játszhatok a válogatottban Sopronban az Európa-bajnokságon - pedig nagyon szerettem volna. 

- Amíg nem érezted a fájdalmat, a sérülést, hogy érezted, lett volna esélyed a szűk Eb-keretbe bekerülnöd?

- Erről inkább a szakmai stáb tagjait, leginkább a szövetségi kapitányt kellene megkérdezni. Jó erőben és formában éreztem magam. 

- Ugorjunk egy nagyot térben és időben. Az Egyesült Államokban, amikor elkezdted karrieredet az egyetemi csapatodban, valósággal berobbantál, Amerika szerte cikkeztek rólad, több harminc pont fölötti, meccsed is volt. Utána azonban ehhez képest egy elég meredek visszaesés következett. Nyilván nem lehet folyamatosan harminc körül dobni, ám utána volt egy időszak, amikor a tíz pontot is ritkán érted el. Minek volt betudható az "álomkezdés" és a visszaesés?

- Az edzéseken kiharcoltam, hogy tagja legyek a kezdő csapatnak. Nem nagyon szokott egy újonc rögtön a kezdőbe bekerülni, nekem sikerült. Bár kezdetben voltak társaim, akik ezen meglepődtek, nekem viszont önbizalmat adott, és tényleg jöttek a jó meccsek, elfogadtak, elismertek a csapaton belül. A csapatunk az első évben harcos, küzdő társaság volt, ám támadásban csupán hárman voltunk igazán eredményesek. Azt pedig a saját bőrömön éreztem, hogy az első jó meccsek után már nagyon figyeltek rám az ellenfelek, főleg a konferenciában. 

- Ha már a konferenciát említetted, mesélnél arról, hogyan is épül fel ez az NCAA, amelyben férfi és női vonalon is több magyar játékos játszik, ám az egésznek a rendszeréről idehaza túl sokat nem tudnak a sportág barátai...

- Huszonnyolc meccsünk van az alapszakaszban, s ebből az első tizennégy mérkőzést, hogy kik ellen játszunk, azt az edző határozza meg. Érdekes szempont az ellenfelek megválasztásában, hogy oda biztos megpróbálunk eljutni, ahonnan végzős játékosunk származik, hogy láthassák játszani a hozzátartozói, barátai. Annak köszönhetően például, hogy volt egy végzősünk, aki kaliforniai, jutottam el először oda. A következő tizennégy meccset viszont már a konferenciánkban szereplő csapatok ellen játsszuk, nyolc csapat van benne. Itt mindenkivel kétszer játszunk, egyszer otthon, egyszer idegenben, s a továbblépés szempontjából ezek a meccsek számítanak. A konferenciánkból csak a győztes jut el az országos főtáblára. 

- Az első éved, bár szenzációs meccseid voltak, finoman fogalmazva nem volt egy diadalmenet. Itthon utánpótlás és felnőtt élcsapatokban játszottál, az egyik, ha nem a legjobb játékosa vagy a korosztályodnak. Hogyan élted meg azt, hogy alig nyertetek?

- Azt hiszem, ezt volt a legnehezebb feldolgozni. Itthon valóban sok szép sikerben volt részem, kint viszont, bár az elején tényleg akadtak jó meccseim, a csapattal alig ért sikerélmény, nagyon ritkán győztünk. Ebből a szempontból valóban nagyon nehéz év volt. 

- A második kinti szezon már jobban sikerült a csapatodnak. Ez minek volt köszönhető?

- Volt némi változás a csapatban, ketten végeztek és távoztak, érkezett viszont öt új lány, néhány játékost pedig kitett az edző a keretből. Mivel mindenkivel jóban voltam, fájt, hogy pár lányt elvesztettünk, ugyanakkor a keret tizenhárom fősre csökkent, és tény, hogy így jóval pörgősebbek, nagyobb iramúak lettek az edzések, és ennek meglett a pozitív hatása. 

- Miben különbözik az európai kosárlabda az amerikai egyetemitől?

- Talán a legnagyobb különbség, hogy az európai felnőtt mezőnyben idősebb, tapasztaltabb játékosokkal találkozik az ember, az amerikai egyetemi bajnokságban pedig nagyjából vele azonos korúakkal találkozik. Ebből adódóan Amerikában nagyobb az iram, több a fizikai harc. Ami nagyon érdekes, hogy az Egyesült Államokban a női Euroligát nagyon sokra tartják, nagyra becsülik, sokaknak cél, hogy ilyen szintű csapatokhoz kerüljenek. 

- Hogy érzed, jót tett a játékodnak a kint töltött két év, fejlődél?

- Egyértelmű, hogy sikerült előrelépnem. Köszönhetően a második év előtti sok egyéni képzésnek, úgy vélem, bővült a "fegyvertáram", repertoárom, több módon tudok kosarat szerezni, mint korábban. Védekezésben is előreléptem, erősebb lettem. 

- Mit vársz lányoktól az Európa-bajnokságon, amelyen sajnos nem lehetsz ott...

- De ott leszek, csak másként, mint szerettem volna, a játéktér helyett a nézőtéren. Amíg a csapattal készültem, úgy láttam, egy sikert akaró jó közösség formálódik. A napokban is meglátogattam a lányokat, és mindenképpen ott leszek Sopronban és szorítok a lányoknak. És remélem, Sopronból más városba, városokba is követhetem őket.