A kosárlabda Mozartja

A kezdeti évek

Drazen Petrovic 1964. október 22-én született a ma már Horvátországhoz tartozó (akkor még Jugoszlávia) aprócska kikötő városban, Sibenikben, a helyi rendőrfőnök Jovan Petrovic és felesége, Biserka második gyermekeként. Kölyökként a vele egykorúakhoz hasonlóan ideje nagy részét a városban lógva töltötte, de már ekkor volt valami különös a jelenlétében. Neven Spahija (neves európai edző, legutóbb a Fenerbache gárdáját trenírozta), hősünk gyerekkori barátja mesélte, hogy „kiskorukban a nagyobb fiúk állandóan megverték a kisebbeket, de Drazent sosem bántották, sőt, meg is védték, ha úgy adódott, mert sokkal okosabb volt a többieknél, ami főleg a kosárlabda pályán tűnt ki.”

Bátyjával, Aleksanderrel (egykori jugoszláv válogatott játékos, ma szintén neves szakember) együtt rengeteget tanítgatták egymást a saját maguk által készített kosárpályán, órákat eltöltve ott. Drazen már ekkor alig akart szabadulni a játékszertől, ami még nála is nagyobb volt akkoriban, szinte mindenhová labdát pattogtatva közlekedett. A vereséget mindig is utálta, ha kikaptak valakitől a grundon, órákig nem szólt senkihez, annyira le volt törve. Mindenhová követte a testvérét, így mikor az elkezdett a helyi csapat, a KK Sibenka színeiben kosárlabdázni, egyértelmű volt, hogy öccse is hamar követi a példáját. 13 évesen kezdett megismerkedni hőn szeretett sportágával szervezett körülmények között is, és bár bátyja két évvel később, 1979-ben elhagyta a klubot, hogy a nagy óriás, Cibona Zagreb-nál folytassa karrierjét, ez nem akadályozta meg a kis Petrovicot, hogy megvillogtassa tehetségét a dalmáciai városkában.

Már akkor kitűnt hihetetlen munkamániájával és példamutató hozzáállásával, napi kétszer, háromszor is edzett. Saját kulcsa volt a tornateremhez és minden reggel hatkor kelt, hogy mehessen gyakorolni, de szigorúan csak egyedül. 500 dobás iskola előtt, majd székeket rakott le és azokat kerülgette labdavezetéssel, a konyhaajtón lógott, hogy megnyúljon, és minél magasabb legyen, egy szóval mindent megtett azért, hogy még jobb játékos váljon belőle. Sosem elégedett meg a sikerrel, mindig azt érezte, jobb is tud lenni ennél. Az első volt, aki megérkezett az edzésre, és az utolsó, aki távozott. Az esti csapattréning sosem volt elegendő számára, a napot még 200 dobással zárta, és ebben az sem zavarta, ha szabad téren, akár esőben kellett is ezt végigcsinálnia.

Ez a hozzáállás vezetett odáig, hogy a két-három évvel idősebbek ellen is felvette a versenyt és 15 évesen már a nagycsapatban is bemutatkozott. 50, 60 pontokat dobált a juniorok között, így nem meglepő, hogy 16 évesen tagja volt a Balkán játékokon bronzérmet nyerő junior válogatottnak, majd két évvel később a kontinens második helyéig repítette Jugoszlávia fiataljait. Ifjúkori sikerei láttán elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb berobbanjon a felnőttek mezőnyében is…

KK Sibenka – a világ megismeri a nevét

Mikor 1976-ban szülővárosa kosárcsapatához került a kisebbik Petrovic, az alig három éve működő klub még a másodosztályban szerepelt a jugoszláv bajnokságban. 14 évesen már a kispadot koptatta a felnőtt csapat mérkőzésén, majd mikor 1979-ben a Sibenka kivívta az első ligában való indulás jogát, Drazen december 29-én megszerezte első pontjait is a nagycsapat színeiben az OKK Belgrád ellen a hatodik fordulóban. Az ok, hogy ilyen fiatalon már lehetőséget kapott a bizonyításra – tehetségén kívül persze -, hogy a csapat játékos-edzőjét ekkor Zoran Slavnicsnak hívták, aki minden idők egyik legjobb irányítója volt az öreg kontinensen, Európa-, világ- és olimpiai bajnok, nem mellesleg a Crvena Zvezda csapatával végigverte Európát. A legenda mellett a percei meg voltak számlálva az ifjú Petrovicnak, de Slavnic az a fajta edző volt, aki nem kor alapján mérte fel az embereket, ha nem, hogy elég jók-e vagy rosszak, és így bátran nyúlt a fiatalokhoz.

Mentora 1981-ben továbbállt levezetni a KK Zagreb alakulatához, hősünk előtt pedig megnyílt az út a bizonyításra a csapat megüresedett irányítói posztján. Az akkoriban Európa harmadik legrangosabb versenysorozatának számító Koracs-kupában fantasztikus menetelést produkált a Sibenka, az elődöntőben 18 pontos hátárnyból felállva győzték le a spanyol óriás Real Madridot és jutottak a Limoges elleni döntőbe. A fináléban azonban a francia gárda kifogott rajtuk és hosszabbítás után 90-84-es vereséget szenvedtek a galloktól, de Petrovic lett az MVP. Az elvesztett döntő ellenére óriási siker volt ez a klub és Drazen számára is, aki tudta, az igazán nagy dolgok még előtte állnak, így tovább folytatta a sztahanovista munkát, napi hat, hét, de akár nyolc órákat is edzett, tovább tökéletesítve játékát. Bátyja, Aleksander szerint „nem azért lett öccséből az, aki, mert ilyen sokat edzett minden nap, hanem mert soha nem vett ki egyetlen szabad napot sem.”

A sikerek tovább folytatódtak ’82 nyarán is, Európa-bajnoki ezüstöt nyert a junior Jugoszláv válogatottal, majd Bogdan Tanjevics az ösztöneire hallgatva behívta a felnőtt keretbe és így június 21-én, Olaszország ellen debütálhatott a nemzeti együttesben.

A következő szezon volt az igazán nagy áttörés Drazen Petrovic számára, pontátlagát 24.5-ra tornázta fel, miközben az ország egyik legjobb játékosává nőtte ki magát, csapatát pedig a nemzeti bajnokság döntőjéig repítette. Ott a Bosna együttese várt rájuk, amelyet hatalmas csatában Petroivc két büntetőjével sikerült is legyőzniük 83-82-re, ám örömük nem tartott sokáig. A szövetség elöljárói ugyanis azt a döntést hozták, hogy a bírók utolsó ítélete, így a Sibenka két büntetője is a dudaszó után történt már, ezért érvénytelenítették azokat és az addig már kétszeres jugoszláv bajnok KK Bosnának adták az első helyet. Szimplán ellopták a bajnoki címet a kis csapattól, amely nem ment bele a semleges pályán történő újrajátszásba, így sosem kapták vissza a megérdemelt aranyérmüket. Ugyanebben az évben még egy finálét elvesztettek Drazen Petrovicék, aki egymás után másodszor is Koracs-kupa döntőbe vezette együttesét, de ismét alulmaradtak a Limoges gárdájával szemben (94-86). A meccs krónikájához hozzátartozik, hogy a 18 éves Drazen sérült szemmel játszotta végig a finálét.

A legfelkapottabb és legkeresettebb játékos lett egy csapásra a fiatal horvát sztár, akiért még amerikai egyetemek is bejelentkeztek, a Notre Dame edzője, Digger Phelps személyesen jött el, hogy meggyőzze őt a tengerentúli folytatásról. A legnagyobb jugoszláv klubok mellett nevelő együttese is szerette volna megtartani Petrovicot, a vezetőség egy lakást és egy autót is felajánlott ifjú sztárjuknak, de hősünk érezte, hogy itt az ideje a váltásnak, mert a Sibenik nyújtotta lehetőségek kevésnek bizonyultak számára.

„Ha igaz, hogy az első szerelemre az ember mindig emlékszik, akkor Sibenik örökre a szívemben marad. Minden itt kezdődött, és még ha próbáltam is az érzelmeimet félre tenni, lehetetlen elfelejteni a kezdeti időket. Nézni Aleksander edzését, részt venni az első tréningemen… mindazon órák, amiket egyedül töltöttem a kosárlabda pályán. Csak a labda, a kosár és én.

A Sibenka segített elindítani a karrieremet és megmutatta a helyes utat, de a történet itt még nem ér véget. Remélem ezt Sibenikben is megértik, ahhoz, hogy elérjem mindazt, amit szeretnék a kosárlabdában, muszáj továbbállnom. Be kell zárnom egy kört, hogy kinyissak egy másikat.” - így búcsúzott Drazen Sibenik városától 1983-ban, miután történelmi magasságokba emelte szülőföldje kosárcsapatát.

Cibona Zagreb – a világ a lábai előtt hever

Még mielőtt azonban meghozta volna döntését karrierje következő állomását illetően, Drazen Petrovic lehúzott egy évet a seregben, így volt ideje gondolkodni bőven. 1984 nyarán részt vett Los Angelesben az Olimpián, ahol a jugoszláv csapattal bronzérmet szereztek Mirko Novosel irányításával, aki akkoriban a Cibona Zagreb vezetőedzője is volt. A döntés ezután már nem tűnt túl nehéznek, miután bátyja, Aleksander (a képen együtt láthatóak) akkor már a Cibona gárdáját erősítette, ráadásul Drazen horvát nemzeti tudata is a klub felé húzta, nem is beszélve az edző személyéről.

Az együttes megnyerte ugyan a nemzeti bajnokságot ’84-ben, de a nemzetközi porondon már korántsem szerepeltek ilyen sikeresen, 10 vereség mellett egyetlen győzelmet sem zsebeltek be, így égető szükségük volt egy játékosra, aki segít nekik Európában is hírnevet szerezni. Ez volt Drazen Petrovic, aki testvérével együtt a kontinens legjobb hátvéd párosát alkotta. „Hogy milyen volt Drazennel együtt játszani? Pályafutásom legjobb és legkönnyebb évei voltak azok” – emlékezik Aleksander. Az ifjú Petrovic nem tétlenkedett sokat, első meccsén a Cibona színeiben egykori klubját, a Sibenkát tömte ki 56 ponttal!! A szurkolók könyörögtek neki, hogy hagyja abba, de ő nem ismert kegyelmet. „Az emlék az emlék, a szeretet az szeretet, de a pályán senkit sem ismerek. Ha újra meglenne az esélyem, hogy 56-t dobjak nekik, akkor megtenném megint.”

Az európai porondon is káprázatosan nyitott Petrovic, egy elképesztő mérkőzésen győzték le a Real Madrid együttesét Zágrábban, amelyen a Cibona ásza 44 pontot szórt a spanyoloknak! Az utolsó meccset is a királyi gárdával játszották az akkor még BEK (Bajnokok Európa Kupája) néven futó versenysorozatban, - ami a mai Euroliga elődje – csak az már a döntő volt Athénban. Petrovic ismét feltartóztathatatlan volt, ezúttal 36-ot rámolt be a Real gyűrűjébe és a kontinens csúcsára vezette a Cibonát, miután 87-78-ra diadalmaskodtak a fináléban. A győzelmet hatalmas ünneplés követte és napokig nem edzett senki a csapatból, miközben a Partizan Belgrád várt rájuk a nemzeti bajnokságban… 72 pontot dobtak az első félidőben (!!), úgy, hogy napokig nem edzettek előtte, az első hárompontos dobásukat 18 perc után hibázták el… A bajnoki döntőben sem tudta senki megállítani Petrovicékat, a Crvena Zvezda gárdáját 2-1-es összesítéssel fektették két vállra, az utolsó meccsen Drazen 32 pontot szórt. A Cibona triplázni tudott abban az évben (1985), a Kupát is elorozták a Jugoplastika orra elől, Drazen Petrovic pedig újra letette névjegyét egy 39 pontos performansszal.

A BEK döntőben szó szerint az őrületbe kergette a Real védőit:

A Showtime-ot hozta Zágrábba, a csapattársai imádtak vele játszani. Úgy érezték, hogy szinte semmit sem kell tenniük a pályán, amíg Drazen mellettük van. Ehhez persze kellett az is, hogy Petrovic minden mérkőzést komolyan vegyen, még a kisebb csapatok ellen is, ahol a kisujjukból kirázták volna a győzelmet. Ő azonban a szurkolókért játszott: „Ez az a munka, ahol nincs meg a kiváltságod, hogy rossz napod legyen. Mindennél jobban el vagy kötelezve a szurkolók felé, mindig meg kell nyerned a szeretetüket. Ez az oka annak, hogy soha nem tartok pihenőt a kosárlabdapályán. Minden meccsen értük játszom, csak azután magamért és a klubért.”

’85 nyarán csak hetedikként végeztek a nemzeti csapattal az Európa-bajnokságon, ami ugyanúgy csalódás volt, mint a két évvel korábbi kontinens viadal, ahol szintén ugyanezen a helyen zártak a jugók. A Cibonával viszont tovább ívelt a karrierje, sorra szállította a 40, 50, 60 pontos mérkőzéseket, egyszerűen megállíthatatlan volt. Október 5-én, az Olimpija elleni találkozón – nem elírás – 112 pontot szerzett, míg a csapat többi tagja 46-ot! 60 rádobásából 40 sikeres volt, 20 hárompontosából 10-et értékesített és nem hibázott egyszer sem a büntetővonalról (22/22)! A szezon során számtalan alkalommal villantotta még meg félelmetes kezét, az őt a Koracs-kupában kétszer is legyőző Limoges gárdáját 51 ponttal keserítette meg, közte 10 triplával, abból hetet zsinórban dobott nekik, emellé kiosztott még 10 gólpasszt is. A neves olasz napilap, a La Gazette dello Sport ekkoriban nevezte el őt a kosárlabda Mozartjának. A regnáló olasz bajnok Simacnak sem kegyelmezett, 45 pontja mellett 25-ször hozta kihagyhatatlan helyzetbe csapattársait. Európában ismét a csúcsra ért a Cibonával, a Budapesten rendezett fináléban Petrovic 22 pontjával 94-82-re győzték le az Arvydas Sabonis-szal felálló Zalgiris Kaunas gárdáját.

Odahaza a Kupa ismét a vitrinjükben landolt, az áldozat ezúttal a Bosna Sarajevo volt, Drazen 46-nál állt meg. A bajnokságban is menetelt a csapat, 21-1-es mérleggel zárták a reguláris szakaszt, de a döntő csalódást keltően alakult a számukra, ugyanis hazai pályán, saját szurkolóik előtt bukták el a finálét, miután a Zadar 110-111-re felülmúlta őket. Egy zágrábi riporter, Neven Berticevic mesélte később, hogy szeretett volna interjút készíteni Petrovic-csal az elvesztett döntő után, így megvárta őt a Cibona arénájának parkolójában. Legnagyobb megdöbbenésére Drazen labdával a kezében jelent meg és nem értette min csodálkozik az újságíró. „Ez a labda mindig a kocsimban van. Amikor úgy érzem, hogy dobnom kell, akkor megyek és dobok 100-at, 200-at vagy 500-at. Ezután az interjú után is megyek gyakorolni, ugyanis ez még nem a világ vége.” Emiatt a hozzáállás miatt lett sokak példaképe, munkamódszere pedig a horvát iskola része. A reggeli edzések utána váltak kötelezővé minden játékos számára, az egyéni képzések pedig még szélesebb repertoárral rendelkeztek ezután. Az edzők gyakran példálóztak Petrovic-csal: ha ő meg tudja csinálni, akkor te is képes vagy rá! Rasho Nesterovic, az NBA-t is megjárt szlovén óriás mondta később róla, hogy náluk, „odahaza, a gyerekek 90 százaléka Petrovicra akar hasonlítani, az ő kemény munkája inspirál egy csomó kölyköt.”

1986 nyara sem múlt azonban eseménytelenül Drazen számára. A Portland TrailBlazers draftolta a harmadik kör 60-ik helyén, de játékjogát ekkor még nem hívták le az oregoniak. A világbajnokság is jól alakult, 24.8-es pontátlagával a harmadik helyig vezette Jugoszláviát és bezsebelte a torna MVP-jének járó elismerést. Az elődöntőben mindössze egy ponttal maradtak alul a Szovjetunióval szemben, akik később csak kettővel kaptak ki az Egyesült Államoktól a döntőben. Formálódni kezdett viszont egy nagyon jó jugoszláv válogatott, tele fiatal tehetségekkel (Divac, Kukoc, Radja, Petrovic), akik felforgathatták a kosárlabda állóvizét.

Az 1986/87-es évadban a Saporta Kupára (a nemzetek kupagyőztesei indulhattak itt, 2002-ben szűnt meg) voltak ”kárhoztatva” Petrovicék, amit akkor még csak szimplán KEK-nek hívtak. De ha már elindultak, meg is nyerték azt az olasz Scavioni Pesar együttesével szemben Drazen 28 pontjával. Több sikerük viszont nem volt a szezon során, a kupából kiestek, a bajnokságban pedig bár veretlenül zárták az alapszakaszt (22-0), az elődöntőben a Crvena Zvezda megállította a Cibonát, hiába szórt 48 pontot az utolsó mérkőzésen Petrovic. Hazája válogatottjával sem sikerült előrelépni, a görögországi Európa-bajnokságon a későbbi győztes házigazdák állították meg a jugókat az elődöntőben, így Petrovicék ismét a bronzzal vigasztalódhattak.

Drazen, és vele együtt a Cibona is újra a Koracs-Kupában találták magukat, Petrovic pedig 62 ponttal (1987. október 21. a Katkan (finn csapat) ellen) új egyéni csúcsot állított fel az európai kupaporondon és egészen a döntőig menetelt csapatával, ahol a Real Madrid várt rájuk. A két mérkőzéses csatában túl sok volt az első összecsapáson összeszedett 13 pontos hátrány,  így hiába nyerte meg a Cibona a második meccset Drazen 48 pontjával, a kupa a spanyolokhoz került. A bajnoki címet ismét nem, de a kupát sikerült elhódítaniuk odahaza, két ponttal legyőzve a Jugoplastika gárdáját. A levegőben lógott már a változás szele, de azt még senki nem tudhatta ekkor, hogy Drazen ’88. április 25-én játssza majd utolsó mérkőzését a Cibona színeiben, 13 ponttal búcsúzva hőn szeretett klubjától…

A négy év alatt, amit Zágrábban töltött 37.7 pontot szórt átlagban a honi pontvadászatban (’85/86-ban 43.3-at!!!), míg az európai kupákban 33.8-al terhelte meg az ellenfelek gyűrűjét. Testvére szerint „Drazen imádta Zágrábot és sokszor beszélt arról, hogy egyszer majd visszatér ide és letelepszik itt. Azt tervezte, hogy pályafutása utolsó két évét a Cibona színeiben tölti majd, de négy év után úgy érezte, ideje volt a váltásnak. Mi is tudtuk ezt, mennie kellett. Európa volt számára a következő nagy lépés.”

Real Madrid – végigsöpört Spanyolországon

Játékjoga ekkor már két éve a Portland TrailBlazersnél volt, de az oregoniaknak egyelőre várniuk kellett Európa legfénylőbb csillagára. „Az NBA egy nagy kihívás, de egyben veszélyes is. Itt Európában sztár vagyok, odaát… ki tudja. Nem, ez nem az önbizalom hiánya, azzal sose volt problémám, de nem tudom, hogy meglenne-e az esélyem a bizonyításra a tengerentúlon. Valójában, van még időm bőven, most még Európában maradok.” - nyilatkozta a váltás kapcsán Petrovic. Igazából egyetlen klub jöhetett csak szóba, még pedig a kontinens legünnepeltebb alakulata, a Real Madrid. A blancók 4 évre 1.5 millió dollárt ajánlottak a horvát sztárnak, plusz egy vadiúj Porschét (amit pár hónappal később elloptak tőle Zágráb belvárosában). A Barcelona mellett állítólag a Benetton Treviso is érdeklődött iránta, sőt az olaszok hajlandóak lettek volna még több pénzt fizetni neki, de Drazen olyan klubba akart menni, amely garantálja az európai kupaszereplést, így végül a királyi gárdára esett a választása.

A spanyolországi kaland előtt Petrovicnak még a szöuli ötkarikás játékokon kellett helyt állnia a válogatottal. A fiatal jugoszláv csapat egészen a döntőig verekedte el magát, ahol az amerikaiakat legyőző Szovjetunió várt rájuk. Két éve a világbajnokságon Sabonisék állították meg Petrovicékat, és a képlet most is hasonló volt, a jugók az ezüsttel vigasztalódhattak.

Októberben a nemzeti együttes meghívást kapott a McDonald’s Openre (a világ minden tájáról érkező bajnokcsapatok számára rendezett torna volt, plusz egy NBA-s alakulat, 1987-től 1999-ig tartott, mindet az amerikaiak nyerték), de Drazen ekkor már új csapatát, a Real Madridot erősítette a tornán, pláne, hogy az eseményt a spanyol fővárosban rendezték. A Larry Birddel felálló Boston Celtics képviselte a tengerentúli ligát, amely a döntőben a házigazda madridiakkal találta szemben magát. A Kelták győzelme ugyan nem forgott veszélyben (111-96), de a Real sokáig megnehezítette a dolgukat, köszönhetően a torna két meccsén összesen 56 pontot termelő Petrovicnak (Bird is ugyanennyivel zárt). Danny Ainge, a Boston akkori játékosa mondta Petrovicról a torna után, hogy „ő egy nagyon izgalmas játékos, talán Pistol Pete-hez tudnám csak hasonlítani. Pistol Pete pedig a példaképem.”

A Cibonában töltött időszak alatt Drazen 44.4 pontot átlagolt a madridiak ellen, de új csapatában sem tétlenkedett a gólgyártással. A szezont 28.8-as mutatóval zárta, a Reallal pedig minden fronton a döntőig menetelt. A KEK elődöntőjében éppen egykori csapatával, a Cibonával nézett farkasszemet, köztük bátyjával, Aleksanderrel is. A zágrábi összecsapáson egy pontos hátárnyban két büntetőt dobhatott a győzelem megszerzésért. Testvére könyörgött neki, hogy hagyja ki őket, hiszen ez semmit nem jelent számukra, Madridban úgyis nyernek, ők viszont (a Cibonánál) speciális bónuszban részesülnek, ha megnyerik a találkozót. Drazen csak mosolygott és mindkettőt a helyére küldte. Egész egyszerűen nem tudta hogyan kell veszíteni. A visszavágón 47-et szórt, a Real pedig simán bemasírozott a sorozat döntőjébe. Ott az Oscar Schmidttel felálló (a kor egyik legnagyobb játékosa, brazil legenda) Udine várt rájuk, de Petrovic most is elemében volt. Beállította európai pontcsúcsát és 62 ponttal (20/29 mezőnyből, 14/15 büntetőből) terhelte meg az olaszok gyűrűjét, akik Schmidt 44 pontjával sem tudták megnyerni a hosszabbításos finálét (117-113).

Petrovic és Schmidt dobópárbaja a KEK fináléban:

Spanyolországban is szárnyalt a klub Petrovic vezérletével, két év után a Király Kupa ismét a Realnál landolt, ám a bajnoki döntőben már nem jött össze a triplázás. A Barcelona 3-2-vel múlta felül őket, a két győztes meccsen viszont Drazen ismét történelmet írt. A második összecsapáson 42 pontot termelt, míg a negyedik találkozón nyolc triplát hintett a katalánoknak. Mindkettő azóta is abszolút csúcs a spanyol bajnoki döntők történetében.

Senki nem gondolta volna azonban, hogy az első szezonja lesz egyben az utolsó is Madridban. Portlandből erősebb volt a nyomás, mint korábban bármikor, így Drazen érezte, itt az ideje az utolsó lépcsőfoknak: az NBA-nek.

„Ez sosem a pénzről szólt nála, – meséli Aleksander – az mindig volt elég neki. Sokkal inkább a kihívásról… Az NBA azelőtt főleg az amerikai játékososok világa volt. Egyetlen európai játékos sem vetette még meg a lábát a ligában, ha csak nem valamelyik kinti egyetemről nem került oda.”

Így Petrovic összepakolta a bőröndjét és elhagyta az öreg kontinenst. Életében először búcsú nélkül.

Portland TrailBlazers – Másfél évnyi szenvedés

Az amerikai kaland előtt azonban várt még rá egy hazai rendezésű Európa-bajokság, amelynek döntőjét ráadásul a szívéhez oly közel álló városban, Zágrábban rendezték. Jugoszlávia tarolt a tornán, a legendás mester, Dusan Ivkovics (idén Euroliga győzelemhez vezette az Olympiakoszt) irányításával megállíthatatlanok voltak, átlag 22 ponttal múlták felül az ellenfeleiket, a nyitó mérkőzésen 35 ponttal verték a címvédő görögöket. A Drazen Petrovic, Vlade Divac, Toni Kukoc, Dino Radja, Zarko Paspalj fémjelezte házigazdák káprázatos játékkal, könnyedén jutottak el a döntőig, ahol ismét a hellének vártak rájuk, akik most megúszták egy 21 pontos veréssel. A fináléban 28-at hintő Petrovic bezsebelte az MVP-címet és természetesen a torna All-Star ötöséből sem maradhatott ki, ahová rajta kívül még két csapattársa, Paspalj és Radja is bekerült. Még az EB előtt Drazen azt nyilatkozta, hogy „az egyetlen csapat, amelyik meg tudja őket verni, az csak ők maguk lehetnek.” Nagyképű? Inkább egy rendkívül magabiztos fenomén szavai.

Diadalittasan érkezett hát Amerikába, meghódítva egész Európát, bezsebelve minden lehetséges kupát és díjat, készen az újabb kalandra. „Hogy miért hagytam el Madridot? Európa nem tudta már azt nyújtani nekem, amit akartam. Valójában, minden este ugyanolyan volt és mi mást tudnék még megnyerni ott? Még egy BEK-et? Rendben, de már megnyertem azt korábban. Ez most egy olyan kihívás, amit nem tudtam kihagyni. Nem tudom még, hogy mire számítsak, de azt tudom, hogy képes vagyok megállni a helyemet… ha elegendő játékidőt kapok.”

Mivel azonban Petrovicnak élő szerződése volt a Reallal, a Portlandnek ki kellett őt vásárolnia, hogy náluk játszhasson. A probléma hamar megoldódott, a Blazers közel 1.5 millió dollárt fizetett a spanyoloknak, hogy engedjék el sztárjukat, így megkezdődhetett Drazen hódító útja a tengerentúlon is.

Illetve csak kezdődhetett volna, ha nem egy olyan csapatba érkezik, amely hemzseg a jobbnál jobb hátvédektől, és amelyben az edző nem bízik benne. Clyde Drexler, Terry Porter, Danny Ainge, Danny Young és Petrovic. Öten voltak két helyre és Rick Adelman, az oregoniak akkori szakvezetője inkább nyúlt az amerikai játékosokhoz, mint az akkoriban még nem éppen ismert európaiakhoz. A kevés játékidőt leginkább azzal indokolták, hogy Petro – ahogy a tengerentúlon hívták – védekezése bőven hagyott maga után kívánni valót. De csapattársai közül sem mindenki nézte jó szemmel a horvát csillag érkezését, Terry Porter állítólag többször vállalta betegen is a játékot, hogy ne adjon esélyt neki a bizonyításra, mert tudta mennyire jó volt valójában Petrovic.

A Sacramento ellen mutatkozott be november 3-án 7 ponttal és 5 lepattanóval 10 perc játék alatt. Az év nagy részében ugyan a padot koptatta, de edzésmunkája ekkor sem változott. Volt, hogy egyik csapattársa az edzőteremben talált rá, alig két órával a délutáni tréning előtt és Drazen pihenés helyett a szobabiciklin tekert megállás nélkül. Nagyon el volt keseredve, rengetegszer panaszkodott telefonon jó barátjának, Vlade Divacnak, aki szintén vele együtt került ki az NBA-be, csak ő játszott is a Los Angeles Lakers csapatában. (Az ő különös barátságukról szól az ESPN Once Brothers című dokumentumfilmje.) Voltak ugyan jó meccsei is a szezonban, például amikor Drexler sérülése miatt majd 20 percet kapott Adelmantól a Charlotte ellen és nem is tétlenkedett sokat, 22-t szórt az észak-karolinai csapatnak. A szezon végén is kapott majd 30 percet a Sacramento ellen és új egyéni rekorddal, 24 ponttal vezette győzelemre a Blazerst. A rájátszásban is meg-megvillant félelmetes keze, a Spurs elleni szériában egy clutch dobással vétette észre magát, míg a Phoenix elleni konferencia döntőben tíz pontot dobott az utolsó negyedben, a Portland pedig 4-2-vel bemasírozott a nagydöntőbe. Ott viszont a Pistons 4-1-s győzelmével végződő sorozat három hazai meccsén alig kapott lehetőséget a bizonyításra.

Drazen nagyon csalódott volt, mert általában csak akkor lépett pályára, amikor már eldőlt a mérkőzés, így az Európában 30 percnél is többet játszó Petrovic alig 13 minutum erejéig lehetett átlagosan a parketten. Még így is futotta 7.6 pontra az erejéből, amivel neki volt a csapatban a második legjobb pont/perc mutatója, csak a franchise arca, Clyde Drexler tudott ennél jobbat felmutatni.

Hogy mit gondolt a mellőzésről Drazen Petrovic? „Adelman sosem panaszkodott a munkámra, de azt se magyarázta el, hogy miért nem játszom… pedig tudatában kellett lennie a képességeimnek. Hogy érzem magam ettől? Nagyszerűen! Ülök a padon, senki nem kérdez tőlem semmit. Dobok pár pontot a meccsek végén, igazából, ha mondhatom ezt, én vagyok az NBA legjobban fizetett játékosa. Milliókat keresek öt perc játékkal… Öt perc, ha Adelman olyan kedvében van és az eredmény is megfelelő.”

Hogy feledtesse a katasztrofális szezont, Petrovic Argentínában képviselte hazáját az 1990-es világbajnokságon. A délszláv háború előzményeként a helyzet egyre forróbb volt odahaza, de a nemzeti együttes megpróbált egységet mutatni és csak azzal foglalkozni, amihez a legjobban értenek, kosárlabdázni. A csoportkörben meglepetésre vereséget szenvedtek Puerto Ricótól, aki később az Egyesült Államokat is legyőzte, de a következő fordulóban nagyon simán, 23 ponttal intézték el a Szovjetunió gárdáját. Így az elődöntőben az USA-val kerültek szembe, de az Alonzo Mourning-Kenny Anderson-Christian Leattner fémjelezte amerikaiak nem fogtak ki rajtuk, és 99-91-es győzelmük után újra a szovjetekkel találkoztak a fináléban. A végeredmény most is sima jugoszláv siker lett (92-75), a csapat erejét pedig jól mutatta, hogy a torna tíz legjobb dobója közé egyikük sem került be, mégis aranyéremmel távoztak Dél-Amerikából.

A nyár végén Petronak vissza kellett térnie Portlandbe, de most már nem nézte ölbe tett kézzel a mellőzést, kérte a Blazers vezetőit, hogy cseréljék el egy olyan csapatba, ahol játszik is. Félévnyi kínlódás után (7.4 perc, 4.4 pont) a New Jersey Nets egy háromcsapatos csere keretein belül megszerezte a játékjogát, Drazen pedig újra kivirult. Januári távozása után az egyetlen portlandi, aki bízott a képességeiben a következőket mondta róla: „Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű karriere lesz New Jerseyben. Az olyan játékosok, mint Drazen képesek erre. Itt, nálunk nem volt szerencséje, a Netsben más lesz viszont. Meg fogja mutatni, hogy képes ebben a ligában játszani és talán pár éven belül All-Star játékos lesz belőle” – Clyde Drexler.

New Jersey Nets – az igazi Drazen Petrovic

„Most már vége az egésznek, itt megkapok mindent, amit akartam. Senki sem fog megállítani.” – mondta New Jerseybe érkezését követően Drazen. Első meccsén a Lakers ellen egyből szezoncsúcsot jelentő 14 ponttal nyitott és átlagát a szezon végére 10.2-re tornázta fel (csak a Nets mezében 12.6 volt a mutatója). Egyéni NBA-rekordját is megdöntötte még abban az évben, a Washington Bulletsnek 27-et rámolt be, de nem sikerült győzelemmel ünnepelni a remek teljesítményt. Először ugyan a Hudson folyó partján is csak tartaléklángon tartották, de így is kapott több mint 20 percet mérkőzésenként, amivel a liga egyik legjobb pont/perc átlagával bíró játékosává vált egy olyan csapatban, amelyet két fiatal sztár, Derrick Coleman és Kenny Anderson cipelt a hátán akkoriban, és amely az előző négy évben nem érte el a rájátszást. Ezt 1991-ben sem sikerült teljesíteniük, de Petrovic-csal a keretükben egyre jobb esélyük nyílt rá.

A háború kirobbant odahaza, Horvátország ’91 június 25-én kikiáltotta a függetlenségét, Drazen pedig, aki világ életében horvátnak érezte inkább magát így már nem képviselte Jugoszláviát a római Európa-bajnokságon, ahol Kukocék nélküle is megvédték a címüket. Chicagóban például megkérte a bemondót, hogy ne jugoszlávként, hanem horvátként jelentse őt be, és attól kezdve mindenki így tett a tengerentúlon. Mindig kiállt hazája mellett és büszkén képviselte azt, főleg a háborús időkben.

A következő évadtól Petrovic alapember lett New Jerseyben, mind a 82 mérkőzésen kezdett az alapszakaszban és a csapatot 14-el több győzelemhez segítette, mint az előző évben, ami egyben a rájátszást is jelentette a számukra. Az NBA egyik legjobb dobóhátvédjévé nőtte ki magát, 44.4 %-al célzott a triplavonalon túlról, amivel második volt az egész ligában és meghívást kapott az All-Star gála versenyére is, 20.6-es pontátlagával pedig a 17. volt a rangsorban. Mindössze kétszer nem érte el a tízes határt a szezonban, de a 30-at hétszer is átlépte, a Boston ellen 39 pontos karrier csúccsal vezette győzelemre a Nets gárdáját. A legtöbbet fejlődött játékos díj szavazásán második lett a washingtoni Pervis Ellison mögött. A rájátszás első körében 40-et szórt a Cleveland Cavaliersnek, 24.3-at átlagban, de továbblépniük nem sikerült a Lovagokon, 3-1-es összesítéssel pottyantak ki.

Az újjászületett Petrovicra új feladat várt a nemzeti együttesben is, ezúttal már az önálló Horvátországot képviselte a barcelonai olimpián, egykori csapattársaival, Kukoc-csal és Radjaval. Az elődöntőben az Egyesített Csapattal (volt szovjet köztársaságok) mérkőztek, az idegtépő végjátékot hozó összecsapáson végül Drazen Petrovic utolsó két büntetőjével sikerült őket legyőzniük egy ponttal. A döntőben a Dream Team várt rájuk, amely ellen senki nem vezetett még az olimpián tíz perc játékot követően. A horvátoknak sikerült ez a bravúr a fantasztikusan játszó Petro vezérletével, de végül Jordanék 117-85-re elintézték őket. Hősünk 24 ponttal zárta a mérkőzést, míg a Chicago sztárja 22-nél állt meg. Érdemes volt megfigyelni Drazen arcát az eredményhirdetésnél, aki ugyanúgy le volt törve a vereségtől, mint bármikor máskor, még ha a szíve mélyén ő is tudta, hogy a világ valaha volt legjobb kosárlabda csapatától szenvedtek is vereséget. Sosem tudott veszíteni…

Petrovic és Jordan a barcelonai döntőben:

Az 1992-93-as szezonban tovább lépdelt az NBA ranglétráján és 22.3-es pontátlagával (11. a ligában) ismét a rájátszásba lavírozta a New Jersey Nets gárdáját. Az új egyéni gólcsúcs sem hiányozhatott, a szenvedő fél ezúttal a Houston Rockets volt, az eredmény pedig 44 pont (ez volt a mezszáma Portlandben) a győzelem mellé ’93. január 24-én. „Nem tudom miért, de úgy éreztem bármit meg tudok csinálni Vernon Maxwellel.” – nyilatkozta a mérkőzés után Petro. Csalódást is tartogatott azonban számára az év, hiába lett a legjobban célzó dobóhátvéd egymás után másodszor (51.8 % mezőnyből), megelőzve Michael Jordant is, az All-Star gálára mégsem kapott meghívást. Ő volt az egyetlen, aki az NBA 13 legjobb dobója közül lemaradt a mérkőzésről, csalódottságát nem is nagyon rejtette véka alá: „Ha most nem választanak be az All-Star meccsre, akkor mikor fognak? Nem tudom hogy lehetnek ilyen igazságtalanok. Hívtak, hogy induljak el a hárompontos dobó versenyen (megint). Nem, köszönöm, nincs szükségem rá. Nekem a pályán van a helyem.”

A rájátszásban ismét a Cleveland gárdája várt a Netsre és bár Petrovic számai visszaestek 15.6-ra, a párharc ezúttal szorosabban alakult, de így is 3-2-vel mehettek vakációzni. A média viszont honorálta Drazen teljesítményét és az NBA harmadik csapatába szavazta be a szezon végén olyan nagy nevek mellé, mint Scottie Pippen, David Robisnon, Tim Hardaway és csapattársa, Derrick Coleman.

A felszínen minden rendben volt, hiszen a Nets és Petrovic karrierje is felfelé ívelt, de a háttérben nem volt túl rózsás a helyzet. A gárda segédedzője, Paul Silas a The New York Timesnak adott nyilatkozatában elismerte, hogy „akadnak páran a csapatból, akiknek problémájuk van Drazennel. Szerintük túl sokat dob rá és túl sokszor van nála a labda.” Petrovic nem örült ezeknek az öltözői pletykáknak és a New Jersey menedzsmentjével sem volt jó a viszonya, mert nagyon lassan újították csak meg a szerződését. Végül egy négy éves kontraktust toltak az orra alá, amelyben több mint három millió dollárt keresett volna évente, de Drazen másra vágyott. No nem a pénzt illetően, hanem szeretett volna elkerülni egy bajnokesélyes együttesbe. Pat Riley, a Knicks akkori vezetőedzője szívesen látta volna a csapatában: „Drazen Petrovic személyével megkapnánk azt, ami a bajnoki címhez kell nekünk.” Arról is szóltak azonban pletykák, hogy a horvát csillag visszavágyódik Európába és legalább két görög klub is kész ajánlatot tenni neki. A Panathinaikosz volt az egyik, amellyel állítólag szóban már meg is egyezett, de még mielőtt pont került volna az ügy végére, Drazen Petrovic elutazott Lengyelországba, hogy az Európa-bajnoki selejtezőn segítse hazája válogatottját…

Egy legenda tragikus végzete

1993 nyarán Horvátország nemzeti együttesének selejtezőn kellett részt vennie, hogy kivívja a részvételt a németországi kontinenstornán. A csapat annyira jó volt, hogy Petrovic nélkül is könnyedén vették volna az akadályt, de Drazen, ahogy egész élete során, most is segíteni akart hazájának, ezért elutazott Varsóba a válogatottal. Kificamodott bokával vállalta a szereplést, hiába kérte édesapja is, hogy pihenjen inkább és legyen rendben az EB-re. „Nem tehetem – mondta – a bátyám és Mirko (Novosel – a szövetségi kapitány és mentor) is ott lesz, és az összes barátom. Nem lehetek én az első, aki lemondja.”

A hat mérkőzésen 33.6 pontot átlagolt (közte egy Észtországnak dobott 48-as teljesítmény), amivel a torna MVP címe is nála landolt, a horvátok pedig nagyobb megerőltetés nélkül kvalifikálták magukat a németországi seregszemlére. Utolsó meccsén, Szlovénia ellen 30-al zárt, utolsó pontjait pedig büntetőből szerezte. A csapat Frankfurton keresztül, repülőgéppel indult haza Zágrábba.

A reptéren aztán Petrovic meggondolta magát és inkább a barátnőjével tartott, aki kocsival ment haza Horvátországba. A lányt Klara Szalantzynak hívták, édesapja magyar volt és a kosarazás mellett modellként dolgozott. Volt még egy utasa a kis VW Golfnak, mégpedig Hilal Ebedal, Klara barátnője, aki mellesleg szintén kosárlabdázott. 1993. június 7-én nagy vihar tombolt München felett, ahol a hármas épp hazafelé tartott az Autobahnon. Klara vezetett, bár nem volt túl tapasztalt sofőr, míg Drazen az anyósülésen aludt. A szemközti sávban egy kamionsofőr megpróbált elkerülni egy ütközést a mellette haladó személygépkocsival, de elveszette az irányítást a jármű felett és áttörte az autópálya két oldalát elválasztó falat. A kamion mind a három szemközti sávot eltorlaszolta, az éppen arra felé tartó Petrovicék pedig pont belerohantak az óriási járműbe. Klara és Hilal túlélték a balesetet, de Petrovic nem volt bekötve, így a helyszínen azonnal életét vesztette. 28 éves volt.

A kosárlabda világ egyik legfénylőbb csillaga hunyt ki 1993. június 7-én.

Az emléke tovább él

Az NBA nagydöntője a Chicago Bulls és a Phoenix Suns között egy perces néma gyászszünettel kezdődött, miközben Drazen Petrovic képét mutatta a nagy kijelző. A veszteség azonban Európát és azon belül Horvátországot rázta meg a legjobban. „Nehéz nektek ezt itt Amerikában elképzelni, ahol annyi csodás játékos van. De mi egy négymilliós lakosú ország vagyunk. Nélküle most a kosárlabda három lépést tett hátrafelé.” – kesergett bátyja, Aleksander .

1993. október 4-én a Cibona stadionját Drazen Petrovic Basketball Hallra keresztelték át, amely ma is viseli a legenda nevét, Zágráb városa pedig teret nevezett el róla. A New Jersey még abban az évben visszavonultatta Petro mezét, így soha többet nem viselheti senki a 3-as számot a Netsben. 1994-től a McDonald’s Open MVP-je a Drazen Petrovic serleget emelhette a magasba a torna megszűnéséig. 1995-ben Lausenne-ban, az Olimpiai Múzeumban, mindössze a második sportolóként szobrot kapott a sportért tett szolgálataiért. 2001-ben Wimbledonban egykori jó barátja, Goran Ivanisevic a csúcsra ért a férfiak mezőnyében, majd az őt otthon fogadó 100 000-es tömeg előtt Petrovic New Jersey-ben viselt 3-as számú mezében lépett a szurkolók elé, ezzel tisztelegve emléke és nagysága előtt.2002-ben az NBA-től is megkapta a méltó elismerést, mikor bekerült a Kosárlabda Halhatatlanok Csarnokába, Larry Birddel és Magic Johnsonnal karöltve. 2007-ben a FIBA is a halhatatlanjai közé választotta. Szurkolói és rajongói a zágrábi Drazen Petrovic Memorial Centerben nosztalgiázhatnak csodás pályafutásában, ahol relikviák, fotók és videók segítenek visszatekinteni egy nem mindennapi életútra.

Minden idők legnagyobb játékosa, Michael Jordan így emlékezik Petrovicra: „Mindig is izgalmas volt Drazen ellen játszani. Minden egyes alkalommal iszonyat keményen állt hozzá az összecsapásunkhoz. Nem volt ideges: olyan keményen jött nekem, amilyen kemény én is neki. Volt néhány nagyszerű csatánk a múltban, de sajnos ezek már nem ismétlődhetnek meg.”

Drazen Petrovicot lehetett szeretni hihetetlen munkabírása, elszántsága és kitartása miatt és lehetett nem szeretni is, mondván túl önzőn kosárlabdázik, de egy dolgot nem lehet vitatni vele kapcsolatban. Mindig a szurkolókért játszott. Búcsúzóul álljanak itt testvére szavai, amiket öccse híveinek szánt:

„Egyetlen dolgot szeretnék kérni tőletek, akik szerették Drazen Petrovicot. Úgy maradjon meg az emlékeitekben, mint az az ember, aki mindkét kezét felétek emelte, valahányszor kosarat dobott… mert titeket keresett. Úgy emlékezzetek rá, mint aki örömöt okozott nektek a mosolyával, mert ezek az apró kincsek örökké megmaradnak. A sors elragadta őt tőlünk, talán pályafutásának csúcsán, hogy legenda váljon belőle és megmutassa a helyes utat számunkra…”