Mi már csak tudjuk, avagy csoportmeccsek kontra ki-ki mérkőzések
Egy hatalmas és egy - a korábban látottakhoz képest - jókora meglepetést hozott a Spanyolországban zajló férfi világbajnokság negyeddöntőinek második napja. A brutálisan erős A-csoportból továbblépő mind a 4 együttes - Brazília, Franciaország, Szerbia, Spanyolország - bejutott a vb legjobb nyolc csapata közé, azaz megnyerte nyolcaddöntőjét, így tegnap a 4 közé jutásért újra a régi csoportellenfelek néztek farkasszemet egymással: szerb-brazil és francia-spanyol csata volt.
Mint ismeretes ezeken a ki-ki meccseken azok nyertek, akik a csoportmérkőzéseken alulmaradtak. A szerbek jókora meglepetésre kiütötték a brazilokat, az erősen tartalékos, több világsztárjukat, többek között a két legmagasabban jegyzett kosarasukat - Tony Parker és Joakim Noah - nélkülöző franciák pedig oktatták a világbajnokságon eddig látottak alapján méltán a vb-cím legfőbb esélyesének tartott házigazda spanyol válogatottat.
Egy ilyen egyenes kieséses meccsen, ha újra találkozik két korábbi csoportellenfél, a csoportmeccs vesztese van lélektani előnyben. A győztest - tudat alatt - bizonyos fokig elaltathatja a korábbi siker, a vesztesen viszont kisebb a nyomás, mondhatja az edző - még inkább levéve a terhet emberei vállairól -, hogy már a csoportmeccsen is bebizonyosodott, hogy jobb a rivális, de azért megpróbálunk visszavágni.
És nemcsak, hogy megpróbáltak, vissza is vágtak.
A szerbek szokásaiknak megfelelően ismét egy fiatal csapattal érkeztek az aktuális világversenyre, egy-két tapasztalt kosarassal kiegészítve. A csoportmeccseken szenvedve, de átküzdötték magukat, hogy aztán a nyolc közé jutásért a csoportját veretlenül nyerő görögök ellen parádézzanak. Az egyenes kieséses szakaszban a fiatal szerb csapat fékeveszetté vált, szárnyal, parádésan teljesít, messze valós tudásán felül játszik. A legjobbkor a legjobban. Amilyen "szőnyegbombázást" rendeztek a brazilok ellen a 3. negyedben, ahogy gátlástalanul, fiatalos szemtelenséggel, felszabadultan kosaraztak, örömjátékot mutattak be a vb negyeddöntőjében egy amúgy félelmetesen erős, NBA-játékosok egész sorát - Barbosa, Nené, Splitter, Varejao - felvonultató brazilok kárára, az gyaníthatóan minden szerb kosárlabda barát várakozását jócskán felülmúlta. A szerbek nyilván nagyon alapos elemzést tartottak a brazil csapat játékából, a dél-amerikaiak félelmetes center trióját szinte eltüntették a pályáról. És ahogy az lenni szokott, ha működik a védekezés, akkor a támadás is megy. Volt ritmusuk az akcióknak, beestek a dobások, tovább nőtt az önbizalom, s egyre-másra érkeztek a bravúrkosarak is a szerbektől. Lendületben vannak, és az elődöntő csak most következik...
Az az elődöntő, amelyben a tegnap este a vb eddigi messze legnagyobb szenzációját szállító, az eddig megállíthatatlannak tűnő spanyol együttest védekezésével szinte megfojtó francia válogatott lesz a szerb csapat ellenfele. A gallok oktatófilmbe illő módon zúzták ízzé-porrá a spanyolok a korábban látottak alapján méltán dédelgetett világbajnoki álmait, valamint e sorok írójának egy a vb utánra tervezett írását.
Nem hinném, hogy egyedül lettem volna azzal, aki úgy gondolta: ez a komplett, az összes sztárját felvonultató spanyol csapat gond nélkül, szinte gálázva menetel végig a világbajnokságon, simán, fölényesen verve mindenkit, még a fináléban is az amerikai csapatot. A vb utánra terveztem egy olyan eszmefuttatás "elkövetését", hogy de jó lenne a kosárlabdát csapatként a világon a legjobban játszó két csapatát teljes állományával játszani egymás ellen. A két csapat pedig a spanyol válogatott és a San Antonio Spurs lett volna... Személyi akadálya nem is lenne, hiszen a Spurs-nek spanyol válogatottja nincs.
Nos a spanyolok világbajnoki álmai mellett nekem e "nyilvános álmodozásomat" foszlatta szét Franciaország - éppen egy Spurs kosaras, Boris Diaw vezérletével.
Ez a francia bravúr minimum méltó egy alaposabb analízisre. Például megvizsgálni, hogyan készült a két csapat e meccsre. Miközben a francia stáb a zseniális Vincent Collet kapitány vezetésével minden bizonnyal a spanyol együttes meccseinek felvételeivel kelt és feküdt, a nyerő taktika kidolgozásán fáradozva, a spanyol csapatnál Marc Gasol gyermekének születését ünnepelték, az apát el is engedték megtekinteni az újszülöttet. Emberileg igen nehéz helyzet ez, és utólag könnyen okos az ember, de a korábban az NBA legjobb védőjének választott amúgy remek center franciák elleni vergődését látva, ki tudja, lehet, a spanyol vezetőségnek meg kellett volna húzni egy nagyon kemény, drasztikus, embertelen lépést: nem elengedni baba nézőbe! Persze egy 88-64-re megnyert csoportmeccs után nyilván úgy gondolták a spanyolok, a negyeddöntőt babanézéssel együtt is "behúzzák" valahogy. Nem húzták.
Nem, többek között azért, mert a francia stáb zseniális védekezést talált ki, amelyet a játékosok meg is tudtak valósítani, 2/22-es pocsék triplamutatóba belehajszolva a spanyolokat. A hazaiak, elsősorban azért "tudtak" ilyen gyengén dobni távolról, mert nem nagyon volt tiszta helyzetük. A franciák remekül védték a felső 2-2-ket, Navarro és társai pedig - ellentétben a korábbi mérkőzéseikkel - nem, pontosabban csak ritkán tudtak zavartalanul célozni távolról, nem egyszer kényszerhelyzetben, a támadóidő utolsó pillanatában voltak kénytelenek elhajítani a labdát. Amit még ki kell emelni, hogy a franciák a "piszkos munkát" pazarul elvégző Rudy Gobert vezérletével "döntő fölénnyel", 50-28-ra nyerték a lepattanó csatát egy olyan csapat ellen, amelynél a belső, a palánk alatti sort a két Gasol fivér és Serge Ibaka alkotja.
Közhely, de igaz: minden csapat úgy játszik, ahogy ellenfele engedi. Nos, a franciák nem engedték a spanyolokat, viszont támadásban Boris Diaw most hozta a legjobbját a vb-n, Thomas Heurtel pedig szinte a szemünk előtt növi ki magát világklasszis irányítóvá, a kritikus pillanatokban nyerő emberré előlépve.
A házigazdáknál ugyan három NBA-játékos is pocsék 1/7-es mezőnybeli dobásmutatóval "rukkolt ki", a legnagyobb csalódást nekem mégsem e M. Gasol, Rubio, Ibaka trió okozta, hanem Juan Orenga, a spanyol kapitány. Eddig szépen nézegette remek játékosok alkotta csapatának parádézását, próbált ügyelni arra, hogy ne "égesse ki" a bombaerős keretének legjobb, legnevesebb játékosait. De most, amikor a vb során először kellett volna valamit "villantania" edzőként, stratégaként, amikor nehéz helyzeteken kellett volna úrrá lennie, azokat kezelnie, látványosan csődöt mondott. Ahogy emlékszem, nem váltott szerkezetet, nem próbált meg mondjuk négy mezőnyemberrel gyorsítani a játékon, hogy esetleg ne az ellenfél által jól levédett zárások, hanem a francia védelem megbontása révén, azaz betörések utáni kiosztásokból tiszta helyzeteket alakítsanak ki fiai. Luxusnak érzem azt is, hogy amikor ennyire nem megy a játék, a dobás a csapatnak - elismerem, elfogult vagyok, mert egyik kedvencemről van szó - José Calderon csupán nem egészen 14 percet kapjon.
Ha van nemzet, amely tudja, mit jelent, s mennyire fájó egy csoportmeccsen legyőzött ellenféllel szemben később ki-ki meccsen elbukni, az a miénk. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ellentétben a brazil és a spanyol kosarasokkal, nemzetünk fiai nem negyeddöntőket, hanem világversenyek fináléit veszítette el a torna során korábban, a csoportban még legyőzött riválissal szemben. Annak idején, 60 éve a labdarúgó Aranycsapat játékosainak szinte a kertek alatt, bujdokolva kellett haza osonniuk, mert az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében 3-2-re kikaptak azoktól a németektől, akiket a csoportmeccsek során 8-3-ra "oktattak". A másik ilyen emlék pedig egészen friss. A nyári, hazai rendezésű vízilabda Eb-n remek játékkal 8-6-ra verték fiaink a szerbeket, később ugyanez a két csapat játszotta a döntőt, amely gálát, örömjátékot és 12-7-es sikert hozott - a szerbeknek. Itt azért a csapatért szorító honfitársaink, a döntőben elszenvedett fájó vereség ellenére megünnepelték, megtapsolták a nekik korábban sok-sok örömöt szerző pólós legényeket!
Zárszóként annyit: holnap szerb-francia elődöntő lesz. A két csapat csoportmérkőzésén 74-73-ra a franciák nyertek...