Euroliga, én így szeretlek! - Vol.14

Alig egy éve aggódva hallgattuk a híreket minden idők egyik legjobb centerének állapotáról, miután egy bemutató meccsen szívinfarktussal szállították kórházba. Hála a sorsnak, minden rendben vele, az orvosok szerint enyhébb lefolyású volt az ügy. Ez az átkozott egészség! Mindennek alfája és omegája. Sabonisnál végérvényesen...

Belekezdhetnék "mi lett volna, ha..." típusú fejtegetésekbe. Nem lenne sok értelme, teória, felvetés, ábrándozás az egész. Ettől függetlenül idéznék egy bizonyos Clyde Drexler nevű sportolót, akinek Houstonba kellett igazolnia, mert szeretett csapatának vezéreként, annyi év hajkurászás után képtelen volt bajnoki aranyat nyerni minőségi magasember hiányában: "Ha Arvydas már a 90-es évek legelején a Blazers család tagja lett volna, meggyőződésem szerint 4-5, sőt akár 6 bajnoki gyűrűt is bezsebelhettünk volna."Annyira jó játékos volt, mint nagyon kevesen. Kivételesen passzolt, fantasztikusan dobott távolról, képzett volt a gyűrűnek háttal, mindezt megspékelve vezéri és született győztesi attitűddel." Belegondoltam, Drexler-Terry Porter-Clifford Robinson-Buck Williams-Danny Ainge-Jerome Kersey és hősünk. Jujjjjj!!!! (bocs, MJ, hidd el, nem személyes...)

Szerintem a kései érkezésnek leginkább a Rockets hívei örülhettek, akikkel a Báró végül révbe ért 1995-ben (milyen érdekes, ott is egy center-fenomén, Hakeem Olajuwon vezetésével...). Az oregoniaknak meg maradt a sóhajtozás és 7 csodálatos évad, amikor piros-fekete-fehérben tapsolhattak a litván óriásnak. 1995-96-os szezon volt az, amikor majd egy évtizeddel NBA draftos kiválasztása (1986, első kör, 24.) után végre megérkezett a tengerentúlra. 31 évesen, sérülésektől meggyötörve, egy valaha szebb napokat látott, ám akkor romhalmazra hajazó gárdához. Balhé balhé hátán, első körös kiesések, halványuló Traiblazers, azaz, "minden ki egyért, egy mindenkiért" imázs...

Sabonis azonban jött, látott, -sokat jegelt testrészileg- és majdnem nyert. 99-ben konferencia finálé a San Antonio ellen, míg az évezred fordulón egy máig felejthetetlen hét meccses nyugati döntő az akkor összeálló Shaq-Kobe tengelyű Los Angeles Lakers ellen. Pedig az a Portland sem nyúlbélák gyülekezete volt. Damon Stoudemire kavargatott, Steve Smith szőnyegbombázott, Rasheed Wallace keménykedett és Scottie Pippen mindeneskedett. Eszelős névsor! Sabonis volt a kevesek egyike, akik komoly problémákat tudtak okozni az akkor csúcsformában romboló Dieselnek, Shaquille O'Nealnek. Atomjaira robbantotta szét az ötös pozícióban dolgozó játékosokról kialakított skatulyákat. Senki nem passzolt hátmögött, pattintva(!) úgy, mint ő. A sokszor túlzottan egyéni számok bűvöletében tobzódó NBA-ben nem érdekelték a számai. Egyszerűen nem törődött velük. A közönség megőrült érte, a társai imádták. Egyik nagy kedvencem, az eltékozolt tehetségű zseni, Rod Strickland, aki játszott Kevin Garnett, David Robinson és Chris Webber oldalán, csak ennyit mondott róla: "A legkiválóbb center, kivel valaha játszhattam."

Az NBA döntő azonban nem jött össze és Sabonis visszautasította a PTB vezérkarának hosszabbításról szóló tervezetét. Kiégett mentálisan, fizikálisan. Ezen nincs is mit csodálkoznunk. Bár az alapszakaszokban módszeresen vigyáztak játékideje lehető legminimálisabbra szorítására (24,2 perc/meccs), a rájátszásokban azonban, mint versenylovat hajtották (32,4). Hazatért Európába, egész pontosan imádott Litvániájába, még egy nagy menetelésre a Zalgiris Kaunas játékosaként. Pirított egy 16,7 pont, 10,7 lepattanó, 26,3 VAL mutatós alapszakaszt és TOP16-ot, kiérdemelve mindkét állomás MVP címét. 40 évesen...

Úgy játszott, mint a régi szép időkben...

1983-ban robbant be a nemzetközi vérkeringésbe. A Junior Világbajnokságon 18,5 pontos átlagot hozott a Szovjetúnió színeiben. A hidegháború pszicho-őrülete miatt kihagyni kényszerült a Los Angelesben rendezett Olimpiát, ám vigasztalódott a Stuttgartban megrendezett EB-n szerzett aranyéremmel és MVP címmel. Csak érdekességképpen a torna legjobb ötöse: Valdis Valters, Detlef Schrempf, Fernando Martin, Drazen Petrovic és Sabas. Szintén a '85-ös év eseménye volt a megboldogult KEK versenysorozat döntőjében elszenvedett vereség a Kaunasszal. Az ő dupla-duplája (14p., 16lp.) és Rimas Kurtinaitis eszelős 34 egysége sem volt elég a Barcelona ellen.

A derék litván medve lobbanékony habitusáról az 1986-os BEK döntő magyar drukkerei tudnának leginkább anekdotázni. A Budapesten megrendezett összecsapáson a Cibona Zágráb provokátora, Mihovil Nakic, addig addig cukkolta, míg kiütötte a szemtelen horvátot. Mehetett idő előtt zuhanyozni 27 ponttal és 14 lepattanóval a "zsebében". Csapata kikapott, így a klubszíntéren vágyott sikerek még csúsztak egy picit...

Embert próbáló évnek bizonyult a 86-os, miután a VB döntőben a Sean Elliott, Rony Seikaly vezette USA két pontocskával jobbnak bizonyult a fináléban a szovjeteknél. A pályán elszenvedett, fájó pillanatban érkező vereségeket tetézte karrierjének legkegyetlenebb ellenfelének felbukkanása. A sérülés ekkor kezdte marcangolni maximálisan igénybevett testét. 135 kilogrammot cipelve ugrott, futott, ütközött nap, nap után és ezt a bokái, térdei és főképp a csípője nem bírta tovább. A teljes következő évad a rehabilitációra ment rá. Viszonylagosan fájdalommentesen, ám kissé berozsdásodva tért vissza a Szöuli Olimpiai Játékokon. A nyitó fordulóban fájó vereség Jugoszláviától, ám után beindult a sarló/kalapácsos henger. Az elődöntőben átgázoltak a jenkiken, a döntőben revansot vettek a plávikon. 32 pont és 26 lepattanó került be a Szovjetúnió zsákjába Sabonistól ezeken a meccseken.

A Gorbacsov nevével összeforrott persztrojka idején még egy nyűgös bronzérmet kapart össze szovjetként az 1989-es EuroBasket alkalmával. A Buenos Aires-i VB-n azonban már tüntetőleg nem voltak ott a litvánok születésűek. Marciulionis, Chomicius, Kurtinaitis és Sabonis már igazi hazájuk, Litvánia függetlenségének kikiáltására és a önálló államként történő részvételre vártak. 

Mielőtt ez megtörtént volna Gonzalo Gonzalo, a Valladolid bevállalós elnöke húzott egy merészet. Meggyőzte a klubot támogató szponzori csoportot, nyúljanak jóval mélyebbre a kertésznadrágjuk zsebében, leszerelte a zárójelentések elolvasása után szörnyülködve keresztet vető orvosi stábot és akkoriban csillagászati összegnek bizonyuló, egymillió dollárért leigazolta Sabonist. A finnyás luxusgárdák óvatoskodtak, féltek szerződtetni a sérülékeny emberhegyet. Nem úgy G.G. Zseniális húzás volt a dallamos nevű górétól. Az addig szerény kiscsapatként számon tartott Valladolid az elkövetkező 3 esztendőben mindig rájátszás résztvevő lett, a litván 110 mérkőzésen 23,4p.-13lp.-2gp. átlagokat hozott.

Csodát tett vele a spanyolországi orvosi, rehabilitációs szakértői brigád, így élete formájában kezdte az 1992-es szezont, immár Real Madrid spílerként, valamint a független, büszke Litvánia ünnepelt sztárjaként. Az ötkarikás játékokon a fantasztikus harmadik helyet szerezték meg, gyakorlatilag hajszálra ugyanolyan számokat produkálva, mint Valladolidban (24,13,1.8). Ősztől, hispán kirakatcsapat kezdő centereként óriási nyomás nehezedett szekrénnyi vállaira. Az áhított cél az Euroliga trón volt. Ehhez géniuszra volt szükség a pályán kívül is, aki nem volt más, mint Zseljko Obradovics. A szerb hadvezér útmutatásait követve a blancok az 1995-ös Final 4 elődöntőjében előbb visszavágtak a francia Limoges csapatának a 93-as vereségért, majd a bombakeretű Olimpiakoszt (Eddie Johnson, Tomics, Faszulasz, Szigalasz, Tarlacs) zúzták porrá a döntőben. A Joe Arlauckas-Antonio Martin-Arvydas Sabonis belső tengely ellen tehetetlen volt a görög gigász. A litván cár 23 ponttal (11/8 mezőny, 2/2 hárompontos, 6/5 büntető) 7 lepattanóval és az MVP címmel ért fel az európai klubversengés legmagasabb fokára. Egyetlen befejezetlen küldetése maradt a tengerentúli kaland előtt/mellett: Litvániával aranyat nyerni.

Figyelem! Vitára okot adó rész következik: Szerény véleményem szerint, minden idők legdrámaibb, a versengő válogatottak játékoskereteit figyelembe véve, legnívósabb Európa Bajnoki döntője zajlott 1995 nyarán, Athénban. A kék sarokban a Szerbia, a zöldben Litvánia. Előbbi keretében (Osztály! Vigyázz! Fejet hajts!) Bodiroga, Szasa Obradovics, Divac, Paszpalj, Danilovics, Djorjevics, Szavics, Koturovics, Tomasevics valamint Rebracsa , míg a baltiaknál Stombergas, Chomicius, Marciulionis, Einikis, Karnisovas, Timinskas, Kurtinaitis és a későbbi paksi kedvencek Lukminas és Visockas! Itt aztán volt minden, mint egy combos falusi búcsúban. Sportszerűtlen faultok, technikaik, kosáreső, tüntető görög közönség, megzavarodott játékvezetői páros, emberfeletti egyéni teljesítmények (Djordjevics 41, Marciulionis 32 egység) és végül 96-90-es szerb diadal. Sabonis 20,3 pontot, 12,4 pattanót és 1,8 asszisztot szorgoskodott össze a tornán.

A nemzeti aranyérem nem jött össze, azonban vitathatatlanul Arvydas Sabonis a valaha volt legjobb centerek 10-es listájának egyik helyezettje. Képes volt egymaga mérkőzéseket nyerni, valamint úgy játszani, hogy minden csapattársa jobb játékosnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Ezt csak a legszűkebb elit tagjai mondhatják el magukról.

Hányadik pontosan azon a listán? Ezt mindenkinek szíve joga megítélni. Nálam, holtversenyben Hakeemmal, Ő a Király...