Klubot építünk - 3. rész

Eredményesség vagy utánpótlás-nevelés? Melyik a fontosabb a másodosztályban?

Pár hete véget ért az alapszakasz, ekkor szokták elkezdeni a következő évi versenykiírás előkészítését. Ilyenkor újra és újra belefutunk abba a kérdésbe, hogy mire való az NB. I/B bajnokság. A benne lévő csapatok azért küzdenek, hogy megfelelő feltételek mellett évről-évre egy erősebb bajnokság tudjon kialakulni, míg kívülről mindig felmerül az igény, hogy a másodosztály remek színtere lehet a fiatal játékosok képzésének. Ez az egymásnak feszülés érzelmektől sem mentes, főleg azért, mert rendre kiderül, hogy a bajnokság megítélése lekicsinylő és sematikus, és ezért merülhet fel tévesen a kérdés, hogy mi a fontosabb a B-csoportban: az eredményesség vagy az utánpótlás-nevelés?

Valójában a kép nem ennyire fekete vagy fehér. Tény, hogy vannak olyan csapatok, akik az élvonalból kiöregedett profikkal szeretnének sikert elérni, míg mások a fiatal játékosok képzésének szentelik az életüket; azonban a másodosztályú csapatok többsége a két véglet között helyezkedik el, és az érett játékosaik között megtaláljuk a feltörekvő fiatalokat is. Kétségtelen, hogy „öregkoncepcióval” könnyebb előrébb végezni, de ez nem jelenti azt, hogy fiatalokkal nincs esély. A soproni és a kecskeméti U23-asok idén egyértelműen megállták a helyüket, és azt se felejtsük el, hogy a MAFC-nak úgy van esélye a feljutásra, hogy három játékosán kívül mindenki utánpótláskorú. (Azzal a zavaró ténnyel most ne foglalkozzunk, hogy Európában egy 22-23 éves fiatal már nem utánpótlás-játékos, hanem kész versenyző…)

A sikereken felbuzdulva most már nyolc A-csoportos klub fontolgatja, hogy elindítaná az U23-as csapatát az NB. I/B-ben. Az ő oldalukról nézve ez logikus és természetes igény. A MAFC is évek óta küzd, hogy elindíthasson egy NB. II-es csapatot, ahol játék- és fejlődési lehetőséget kaphatnak a jobb juniorok, valamint azok a 19-21 éves játékosok, akik még nem kapnak elég percet az NB. I/B-ben. Több próbálkozásunk is volt, de mindegyik zsákutcába futott. Először befogadtunk egy meglévő gárdát, és egy-két fiatal lehetőséget is kapott, de az öreg hobbikosarasok és a pörgő fiatalok kombinációja nem igazán szerencsés. Aztán megpróbáltunk rávenni két haldokló gárdát, hogy egyesüljenek, így egy indulási jog felszabadult volna. Még fizettünk is volna, de hajthatatlanok voltak. A kis érdek felülírta a nagyot. Joggal várhatjuk el a szövetségtől, hogy ilyen szituációban hatalmi szóval érvényesítse az utánpótlás érdekeit? Szerintünk igen.

A magyar kosárlabdának évek óta nagyon sok kárt okoz, hogy a 19-21 éves játékosok nem kapnak fejlődési lehetőséget. Ez a korosztály már többé-kevésbé kész tudással rendelkezik, és bár fontos a korosztályos bajnokság, inkább arra lenne szükségük, hogy a meglévő tudásukat egyre magasabb szinten, egyre nehezebb körülmények között tudják fejleszteni. Kézenfekvő megoldás kihasználni a másodosztályt, de azért nem kellene azt várni, hogy a B-csoportos klubok a vérüket adják a fiatalok fejlődéséért. A kecskeméti és a soproni U23-asok megállták a helyüket, de a szolnoki és a pécsi fiatalok nem nagyon rúgtak labdába. Biztosan játszottak öt-hat hasznos mérkőzést az alapszakaszban, de összességében hígították a mezőnyt. Persze joggal mondhatják, hogy hasonló eredményt értek el, mint egy-két törzsgyökeres klub, akkor pedig miért ne lehetnének ott a B-bajnokságban.

Valójában a másodosztály jövőjével kapcsolatban nem az a fő kérdés, hogy elférnek-e az U23-as csapatok, hanem az, hogy ennyi csapat egyáltalán rendelkezik-e annyi közös tulajdonsággal, hogy egy bajnoki osztályban szerepeljen. A válasz az, hogy egyáltalán nem. Az NB. I/B-ben jelenleg olyan klubok vannak együtt, akiknek nemcsak a céljaik, de a pénzügyi lehetőségeik is eltérőek. Egy komolyabb másodosztályú klub 35-50 millió forintból gazdálkodik, míg a kiscsapatok minimális, 8-10 millió forintból élnek. Ordító a különbség. Azon túl, hogy nagyobb költségvetésből jobb játékosokra futja, a háttérmunkában is jelentős különbség van. A MAFC például többet költ a játékosok regenerációjára és a sérülések megelőzésére, mint egy-két gárda az edzésre. Szeretnénk feltételezni, hogy a másodosztályban minden csapat minden nap edz, de attól tartok, hogy ez naivitás lenne. Vannak játékosok, akik fejlődni szeretnének, vannak olyanok, akik csak az élményért kosaraznak, és vannak olyanok, akik tisztességes fizetést kapnak a játékukért. Jól látható, hogy minden tekintetben sokszínű az NB. I/B, így pedig nehéz lenne sematikusan kimondani, hogy mi a bajnokság célja. Főképp azért, mert ebben a formában sem az utánpótlás-nevelő, sem az eredményességre törekvő klubok céljai nem érvényesülnek kellően.

Tavaly, amikor felmerült, hogy az A-csoportos klubok U23-as csapatai elindulnak a másodosztályban, már sejthető volt, hogy ez elindít egy lavinát. Először csak két csapatról volt szó, aztán még a nyáron négy lett belőle, most pedig már újabb négy csapatról van szó. Akkor szavazásra kértünk minden B-csoportos klubot, hogy egyetért-e azzal, hogy ebben az esetben a másodosztályt bontsák fel egy tizenkét csapatos felsőházra, és alatta egy tíz-tíz csapatból álló keleti és nyugati alsóházra. A klubok 80%-a támogatta a javaslatot.

A kisklubok többsége azért szavazott igennel, mert így nem kellene egy olyan bajnokságban játszaniuk, ahol többnyire csak a vereségekre készülnek fel. Az alsóházban valószínűleg nem lenne szükség harmadik játékvezetőre és mérkőzésellenőrre, ami éves szinten félmillió forint spórolást jelentene. A kevés pénzükből kevesebbet kellene a bajnokságra költeni, több maradna munkára, és így végső soron fejlődhetnének is. A középcsapatok kerültek nehéz döntés elé, hiszen ők vannak a választóvonal közelében. Voltak, akik az igen szavazatukkal bátran vállalták a kockázatot, de nyilvánvaló, hogy akik lemaradnak a felsőházról, azokat veszteség éri. Remélhetőleg csak ideiglenesen, mert az új kihívás őket is inspirálná.

Az egyértelmű, hogy egy megújult másodosztály milyen előnyöket jelent azoknak a csapatoknak, akik rövid- vagy hosszútávon kacérkodnak a feljutás lehetőségével. Valakinek konkrétan az igazságot hozná el: a Hódmezővásárhely évek óta éppen nem kerül rájátszásba, miközben pontosan tudjuk, hogy ott bármelyik nyugati csapatra veszélyes lenne. Egy ilyen kiemelt bajnokságban nem lennének lefutott meccsek, bárki bárhol győzhet és bukhat is. Egy ilyen kiélezett verseny hétről-hétre komoly kihívás elé állítaná a játékosokat, ez pedig maga a fejlődési lehetőség. Komolyabb bajnokságban egy jobb teljesítmény elérése sokkal koncentráltabb munkát igényel, míg egy-egy hibának ugyanolyan súlyos következményei lehetnek, mint az A-csoportban. A játékosok az elvárásokon keresztül közelebb kerülnének az élvonalhoz. Ez jó nekik, hiszen így be tudják bizonyítani, hogy megérettek a profi szerződésre; másik oldalról pedig jó a kluboknak is, mert jobban lehetne látni a valós képességeket, és kevesebb lenne a zsákbamacska.

Egy erősebb másodosztály jó a nézőnek, jó a játékosnak, és jó kluboknak, tehát jó az egész magyar kosárlabdának. Természetesen minden változásnak vannak vesztesei, a sport viszont a versenyről szól, és ebből kiindulva több mint banális lenne azokhoz igazodni, akik nem tudják felvenni a ritmust. A közhiedelemmel ellentétben az eredményesség és az utánpótlás-nevelés sem áll egymással szemben. Sőt, éppen fordítva! Be lehet dobni fiatalokat a mélyvízbe, de minden játékos azon a szinten tud a legjobban fejlődni, ahol van esélye utolérni az ellenfeleit. Az alsó- és felsőházas B-bajnokság erre ad lehetőséget. Nem újdonság ez, hiszen már két éve a kadett és junior bajnokságot is kiemelt és regionális divíziókra bontották éppen azért, hogy mindenki a saját szintjén tudjon játszani. Ha ott kedvező hatásai voltak ennek a felosztásnak, akkor ezt igazán ki lehetne próbálni az NB. I/B-ben is. Nem?

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus