Hamis hangok, avagy hogyan rontsuk el a rebuildet

 

A Jazz története röviden

Az együttes a jazz fővárosában, New Orleans-ben kezdte meg NBA-s szereplését az 1974/75-ös szezonban, és bár egyből sikerült megkaparintaniuk az Atlanta kreatív scorerét, Pete Maravich-ot, korai éveikben rendre több vereséget gyűjtöttek, mint győzelmet. 

Öt évad után a kissé türelmetlen akkori tulajok, Sam Battistone és Larry Hatfield a magas helyi adók és az alacsony nézőszám miatt úgy döntöttek, hogy átköltöztetik a csapatot Salt Lake City-be. Az eredményekre még néhány évet várni kellett (hála két nagyon csúnyán elbaltázott cserének, legyen elég annyi, hogy Magic Johnsont és Moses Malone-t húzták az ellenfelek a Jazz pickjeivel) , de amikor Adrian Dantley vezetésével a ‘83-84-es idényben először kóstolt bele a gárda a playoff légkörébe, olyannyira ízlett nekik, hogy 20 évig minden egyes szezonban repetát kértek.

1985 sorsfordító volt: ekkor vette meg a csapat 50%-os tulajdonjogát a helyi vállalkozó, Larry H. Miller (jelenleg is a családja a tulajdonos), Karl Malone draftolásával pedig összeállt az NBA történelmének egyik legjobb párosa. Az egy évvel korábban kihúzott John Stockton ugyanis igen hamar megtalálta a közös hangot a munkamániás erőcsatárral. A ‘89-90-es évadban a Bulls egykori hátvédje, a játékosként sokoldalú Jerry Sloan foglalt helyet a vezetőedzői székben - ehhez a négy emberhez köthető a Jazz fénykora.

Három vesztes (‘92, ‘94, ‘96) nyugati döntőt követően jutottak fel a nagyszínpadra Malone-ék, ám ‘97-ben és ‘98-ban is 4-2 arányban bizonyult jobbnak a fénykorát élő Bulls. A zsinórban 20 playoff mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény, ahogy Malone és Stockton időtállósága is (a Postás 18 szezon alatt 1444 lehetséges mérkőzésből mindössze hatot hagyott ki sérülés miatt, a meccsek 99.6%-ában csapata rendelkezésére állt. Stockton összesen 23 találkozót mulasztott, ebből 18-at egy szezonban, a maradék ötöt elosztotta 18 évre...). 

A franchise legjobb évei azonban sajnálatos módon egybeestek egy bizonyos Michael Jordan legjobb éveivel, ez pedig nem sok jót jelentett a kortársaknak, legyen szó Charles Barkley-ről, Patrick Ewing-ról, Reggie Miller-ről vagy Jon Koncakről Shawn Kempről.

A Stockalone duó 2003-as távozását követően (Stockton visszavonult, Malone még elment szerencsét próbálni a Lakershez – csak egy újabb vesztes döntő jött össze) egy rövid időre Andrei Kirilenko lett a csapat vezére, ennek megfelelően 3 playoff nélküli évad következett. Egyébiránt ekkor fordult meg az együttesnél a 2012-es EuroChallenge négyes döntőben a Szolnoki Olaj ellen vitézkedő Carlos Arroyo is.

Néhány Jazz szurkoló a 2005-ben összeálló Carlos Boozer - Deron Williams kombinációban vélte felfedezni az egykori Malone - Stockton párost, de mind eredményekben, mind a lejátszott évadok tekintetében elmaradtak az utódok a nagy elődöktől: Williams előbb összerúgta a port Sloan edzővel - aki ennek hatására 23 évad után lemondott, utódja korábbi segédedzője, Tyrone Corbin lett - majd el is cserélte a klub az irányítót New Jersey-be.     

A 2013-14-es évad

Azóta az újjáépülés útjára léptek a mormonok földjén, Al Jefferson és Paul Millsap sem veszi már el az értékes játékperceket a (néha vitatott értékű) fiataloktól. A Williams-cserében megszerzett Derrick Favors, valamint egy sor saját draftolt ifjonc alkotja a gárda magját. Nézzük, hogyan teljesítettek a 2013/14-es idényben.

Nos, nem jól. De nem is ez volt a cél. 

Kapásból egy nyolcas vereségszériával nyitották az idényt, majd becsúszott egy győzelem a Pelicans ellen, amelyet újabb hat bukta követett. Támadásban a 25. Helyen zártak a 30 csapatos ligában, védekezésben pedig mindössze egy gárda teljesített gyatrábban, komolyan vették tehát a tankolást. 25-ször hagyták el győztesen a parkettet 57 vereség ellenében, ilyen kevés győzelemnek utoljára a ‘81-82-es idényben tapsolhatott Salt Lake City publikuma.

A rebuild nem megy zökkenőmentesen, de a lényeg a fiatalok fejlesztése lett volna - ez viszont két éve folyamatosan problémás.

A Sloan utódjaként (kissé talán elhamarkodva) kinevezett Corbin sajnos nem mindig érttette meg magát a vezetőséggel. A vezetők mozdítani akarták a veteránokat, (helyesen) felismerve, hogy a Jefferson-Millsap tengely maximum egy első-második körös playoffra, vagyis középszerre elegendő.

Az edző ugyanakkor nyerni akart, kezdő trénerként nem igazán állt az érdekében a fiatalok játszatása, és az ezzel járó vereségek halmozása. Helyzete eltérő a Sixers mestere, Brett Brown, vagy a bostoni Brad Stevens esetétől, hiszen ők már eleve egy lecsupaszított keretet kaptak, munkájuk java részét a fiatalok fejlesztésére kell fordítaniuk.

Így tehát Corbin sokszor küldte csatába a legjobb ötösét, jegelve az ifjoncokat (tavaly Richard Jefferson 78, Marvin Williams 50 meccsen kezdett…). Ebbéli törekvéseit a vezetőség menesztéssel jutalmazta - a helyére érkező Quin Snyder nagyjából hasonló feladatokkal lesz megbízva, mint keleti parti kollégái: az ifjú titánokat kell kikupálnia. Lássuk, miből kell főznie az újonc (de tapasztalt és sokat látott) vezetőedzőnek!

Hogyan alakul a rotáció?

Deron Williams kipucolása óta eléggé tessék-lássék irányítójáték folyt a pályán, Devin Harris, Jamaal Tinsley, Earl Watson és a Mo Williams is tiszteletét tette karmesterként, de egyikük sem az a tipikus franchise alappillér. 

Nem volt meglepő tehát, hogy a drafton a Michigan egyetem színeiben remek évet produkáló Trey Burke kezébe adták a slusszkulcsot rögtön a szezon elejétől. Burke-kel érezhetően jobban ment a csapatnak, mint nélküle, ez a számadatokból is látszott, amikor az irányítónak sérülés miatt ülnie kellett. Az Év Újonca címet végül a "vakok közt félszemű" Michael Carter-Williams elorozta előle és az orlandói Oladipo elől, ám ettől függetlenül nem indult rosszul a hat láb magas játékmester pályafutása (12.8 pont, 5.7 gólpassz, All-Rookie első csapat). Cseréjeként főként Diante Garrett-et használták, akinek a feladata nagyjából kimerült a labda félpályán való áthozásában.

Dobóhátvédben a harmadéves Alec Burks kapott ismét bizalmat - bár csak a szezon végén került be a kezdőötösbe, de a legtöbb percet ő töltötte kettesben az együttesből -, feladva a kommentátoroknak a leckét a Burke-Burks hátvédpárossal. Játékideje drasztikusan nőtt első két évadjához képest (16-18 percről 28 percre), ennek megfelelően a pontátlagát is megduplázta (7-ről 14-re), szinte minden játékelemben fejlődött - ideális negyedik-ötödik támadóopció lehet a jövőben egy izmosabb csapatnál is.

Hátvéd-és bedobóposzton is használták az újonnan franchise playerré kinevezett mindenesüket, Gordon Hayward-ot. Érte bejelentkezett idén nyáron a Bobcatsből átkeresztelt Hornets is egy zsíros ajánlattal. (Annyira talán nem bánták Michael Jordanék, hogy végül meccselte az offer sheet-et a Jazz, mivel végül áron alul sikerült behúzniuk Lance Stephenson-t a Pacerstől.) 

Hayward első opcióként korántsem volt annyira meggyőző, mint amikor még másod-harmadhegedűsként Jeffersonék mögött, fű alatt operálhatott, de így is a megtartása mellett döntött Dennis Lindsey GM. 16-5-5-ös statja nem mutat rosszul, a százalékokon azonban bőven van mit javítani (41.3% mezőny, 30.4% tripla) - ez a kiemelt figyelem átka, jobban koncentráltak rá a védők, többet kellett leütésből dolgoznia.

Ettől függetlenül (a következő szezon után életbe lépő új TV-szerződés miatt) a jövőben várhatóan drasztikusan emelkedő fizetési sapka alatt új szerződése vélhetően nem fog annyira rosszul mutatni (4 év, 63 millió dollár). A sokoldalú wing playerek iránt egyébként is nagy a kereslet ligaszerte, gondoljunk csak Chandler Parsons új dallasi kontraktusára. Egyébként is, a Utah megtehette, hogy nagyvonalúan meccselje a Bobcats-Hornets ajánlatát, belefért nekik.

Kiscsatárban Hayward mellett a veterán Richard Jefferson kapott a legtöbbször lehetőséget, 27 játékpercét 10.1 ponttal és közel 41%-os triplázással tette hasznossá. Ő azóta már nem a keret tagja, a Mavs kötelékéhez tartozik. A parádés rugókkal, de kevesebb kosár IQ-val megáldott Jeremy Evans már negyedik éve próbálta magát beküzdeni a rotációba, talán most sikerült neki a legjobban: 66 meccsen lépett pályára, három szezon alatt kapott 900 percével szemben 13-14-ben 1200-at töltött a parketten, és 6.1 pontot dobott. Kérdés, hogy mi lesz vele, mert a szerződése 2015 nyarán lejár, a napokban töltötte be a 27-et – ráadásul a triplaspecialista Steve Novak is vehet el a perceiből idén. 

Négyes poszton a még mindig csak 23 esztendős Derrick Favors szerepelt természetesen a legtöbbet, a bizalom töretlen a magasember irányába. Már több mint 30 percet töltött a parketten meccsenként, karriercsúcsot hozva szinte minden fontosabb téren (13.3 pont, 8.7 pattanó, 52.2% mezőnyből, 25 dupla-dupla). Támadásban valószínűleg sosem lesz domináns, hátul azonban kamatoztathatja adottságait, hosszú karfesztávját és jó lábmunkáját. Büntetőzésén még dolgoznia kell (66.9%), de összességében egy stabil NBA kezdőjátékos lett belőle, további potenciállal.

Amolyan strech-4-ként használták a korábbi 1/2-es Marvin Williamst, de védekezésen kívül túl sok mindenre nem, tovább is állt a swingman Charlotte-ba. Helyette a Washingtonban szép éveket töltő, még mindig nem öreg (27 éves) Trevor Booker érkezhet majd sokat a padról, akinek nincs rossz keze, egy megbízható átlagot bármikor képes nyújtani – cserének tökéletes.

Centerposzton a nyári VB óta melegszik a helyzet a Jazznél, ugyanis a korábbi betonbiztosnak hitt Enes Kanter-project egyelőre nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, még ha a számok úgy is sejtetik (12.3 pont, 7.5 lepattanó), ugyanakkor a francia Rudy Gobert hasznos produkciót tett le az asztalra hazája válogatottjában. 

(A törökkel már a ligába érkezése előtt is akadtak gondok, nem volt hajlandó például bizonyos draft előtti workout-okra elmenni. Ezt egy NCAA-sztár esetében még esetleg meg is értenénk, egy külföldi, egy évet a Kentucky kispadján ücsörgő prospect esetében kevésbé - korábban Törökországban juttatásokat kapott, emiatt az NCAA nem adott neki játékengedélyt.) 

A Kanter - Favors párost gyakorlatilag nem lehet együtt pályán tartani, valamiért nem működik a kommunikáció a magasemberek között - iszonyatosan szétdobták őket az ellenfelek, ha ez a páros volt fent, annak ellenére, hogy Favorst nem mondanánk rossz védőnek. Kanter támadásban sok rosszat vállal, energiái nagy részét pedig oda fekteti, nem a védekezésbe - kissé öncélú a játéka, pedig a potenciál benne is benne van. 

Ezzel szemben Gobert az NBA center-prospectek megtestesítője, magas, hosszú karok, remek ütemérzék, emellett futni is tud. Tyson Chandler-féle védőoszlop lehet belőle, amennyiben megszavazzák neki a bizalmat - én biztosan őt választanám a török ellenében. A ‘13/14-es idényben még nem igazán lehetett pályán tartani, de mindössze 9.6 perces átlag játékidő alatt is összehozott egy 0.9-es blokk, valamint egy 3.4-es pattanó mutatót, ami 36 percre vetítve 12.9 patti és 3.4 prakker - ezekkel a számokkal bármelyik csapat kezdőcentere kiegyezne, Dwight Howard pattanózása Ibaka légvédelmével kombinálva igen kecsegtetőnek tűnik.

Andris Biedrins is benézett hat meccsre az együtteshez, őt csak azért említem meg külön, mert idén is bedobott (hatból) egy büntetőt - valószínűleg az utolsót NBA játékosként. Jól illeszkedik ez a mutató a korábbiakba (1/9, 4/25, 10/31) - csemege minden idők egyik legfakezűbb játékosától, aki korábban sem volt egy Rick Barry, de később még Shaq is vajkezűnek érezhette mellette magát.  

Vele már egészen biztosan nem számolnak Salt Lake City-ben, a fentebb említett fiatalokkal annál inkább. Az idei börzén 1/5-ös ausztrál, Dante Exum valaki elől játékperceket fog elvenni az egyik hátvédposzton - az, hogy egyes-e vagy kettes, még kiderül, egyelőre inkább kettes. Ő, valamint a szintén újonc Rodney Hood valószínűleg már a kezdetektől lehetőséget fognak kapni a bizonyításra, győzelmi teher nélkül küldheti parkettre fiait Snyder edző.

Pár év múlva ütős lehet a Burke-Burks-Exum-Hayward-Favors-Gobert hatos (Kanter helyén addigra már valószínűleg draftpickek lesznek), addig azonban még be kell érniük egy éretlen, hamiskásan szóló Jazz-zel a mormonoknak – de remélhetőleg idén már a franchise összes tagja a rebuild szekerét fogja tolni. Meglátjuk, hogy a Corbin által elvesztegetett egy év mennyit számít majd a későbbiekben.