Három hét a világ – a "What if" Grizzlies

Az NBA-ben mindig van legalább egy olyan csapat, akiknek szívből drukkolhatnak más csapatok szurkolói. Az ok lehet egy szimpatikus játékos, egy Hamupipőke-történet, egy stílus, vagy eredhet onnan, hogy éppen egy általunk kevésbé kedvelt ellenféllel kerülnek szembe a playoffban. Számomra ez a csapat az elmúlt pár évben a Memphis Grizzlies volt, elsősorban a stílusuk, másodsorban a játékosaik miatt. A Grit ’N Grindet nem nagyon kell bemutatni, a "Dobj kosarat, ha tudsz" mentalitás pedig hozzám mindig is közelebb állt, mint a 250 pontos meccsek (jószándékú csapattársaim szerint azért, mert nem tudok dobni...).

Persze ezt a stílust is lehet többféleképpen előadni (a Pacers valahogy soha nem volt rám nagy hatással), és a Grizzlies stáblistája számomra szimpatikus volt. A nagytesó árnyékából fokozatosan kilépő Marc Gasol, a "vénségére" kétszeres All-Starrá váló Zach Randolph, az alázatos és hűséges Mike Conley, a védekezésben vezér Tony Allen mind-mind olyan sztori, amivel tudtam azonosulni. 

Ugyanakkor bármennyire is védekezéspárti is vagyok, az világos volt, hogy az utóbbi évek átalakuló ligájában egyre kevesebb esélye lesz bármi komolyabb eredmény (értsd: döntő) elérésére a Maciknak. Amíg 2011-ben még el tudták csípni az első kiemelt San Antoniót azzal, hogy kitaposták a belét az idősödő sztároknak, vagy 2013-ban olyan szerencsés sorsolásuk volt, hogy a masszív choker Clipperst kapták az első körben, a másodikban pedig a Westbrook nélküli Thundert, az utóbbi években a Randolph-Allen pároson egyre jobban látszott az idő vasfoga. A játékuk átalakítását célzó húzások nem igazán jöttek be (Chandler Parsons egyelőre masszív bukta), így idő kérdése volt, hogy mikor robbantják az idősödő magot. 

De ez már a sztori vége, kezdjük az elején

Amikor 2008 januárjában Pau Gasolt elcserélték a Lakershez, egyértelművé vált, hogy a Memphis újjá fog épülni. Az újjáépülést lehet jól és rosszul csinálni, utóbbit leginkább akkor, ha egy menedzsment nincs tisztában a lehetőségeivel. A Grizzliesnél nem volt ilyen szereptévesztés, hiszen bő egy évtized alatt már túl voltak egy költözésen, és egyik "székhelyük" sem volt az a kifejezett kosárváros. Annak örültek, amijük volt.  

Érdemes megnézni, hogy kik voltak a 2007-08-as, "nulladik" szezonban a gárda húzóemberei Pau Gasol mellett: Rudy Gay, Mike Miller, Mike Conley, Juan Carlos Navarro, Kyle Lowry, Darko Milicsics, Hakeem Warrick.

Bár van köztük két igazi nehéztüzér, de Mike Miller sajnos rossz korba született, Navarro pedig az országos cimbi, Gasol elcserélése után nem akart maradni, és visszatért Európába – így gyakorlatilag predesztinálva volt, hogy a Grizzlies Mike Conley és Rudy Gay csapata lesz. Hozzájuk csatlakozott a két újonc, OJ Mayo és Marc Gasol – mindketten ígéretesen kezdték a karrierjüket, hiszen Mayót az év végén az első, Gasolt a második újonccsapatba válogatták be.

Ugyan a 2008-09-es évadban a Grizzliest gyakorlatilag agyonverték (58 vereség), ennek is volt pozitív hozadéka, a második pick megszerzése a 2009-es játékosbörzén. 2009 nyarán ráadásul sikerült egy nagyon fontos láncszemet megtalálniuk: július 17-én Zach Randolph érkezett, aki létszámfelettivé vált a Clippersben az 1/1-es Blake Griffin miatt. Randolph az ifjoncokkal ellentétben nagyon sok mindent látott már a ligában, és tőle is sok mindent láttak már a ligában – akkoriban annyira tűnt ő jó mentornak Memphisben, mint tavaly Rondo Chicagóban, de végül bejött ("Zacsi" nyári LA-beli ámokfutásáról most inkább csendben hallgatunk)… 

Volt azonban egy másik váltás 2008-09-ben: szezon közben a korábbi kiváló játékos, a gárda korábbi segédedzője, Lionel Hollins vette át a vezetőedzői pozíciót. Ha tudni akarjuk, honnan ered a Grit ’N Grind stílus, itt egy kicsit el kell időznünk.

Kitérő: honnan ered a Grit ’N Grind?

A 190 centis, balkezes Hollins 1975-ben került az NBA-be, és azonnal a liga legjobb periméter-védői között emlegették. 1977-ben bajnoki címet ünnepelhetett a Portland Trail Blazers-szel, a sokkal esélyesebb, prime Julius Ervinggel felálló Philly-t verték a nagydöntőben – elsősorban a félelmetes védekezésükkel.

Az alapvetően sérülékeny, de elöl-hátul klasszis Bill Walton (1978-ban a liga MVP-je) mellett az NBA egyik legkeményebb erőcsatára, az ötszörös (1 ABA, 4 NBA) All-Star Maurice Lucas játszott, már ez a páros alapból nagyon emlékeztet a későbbi Gasol-Randolph duóra, de nem csak ez. 1976 és 1980 között Bill Walton, Maurice Lucas, Hollins és Bob Gross került be legalább egyszer az Év első vagy második Védőötösébe, és ne feledkezzünk meg az ekkor már a kispadról beszálló klubikonról, Larry Steele-ről sem, aki 1973-74-ben a legtöbb labdát szerezte a ligában…

Hollins később Philadelphiába került, ahol 1980-ban és 1982-ben is nagydöntőig ment a csapattal, és minden idők egyik legjobb védőpárosát alkották Maurice Cheeks-szel, nagy terheket levéve Julius Erving vállairól. Cheeks manapság is még a liga történetének ötödik legjobb labdaszerzője – Hollins itt tapasztalhatta meg, hogy mi mindent érhet el egy csapat két ilyen hátvéddel.

A kritikus három hét

A kis kitérő után térjünk vissza ismét 2009 júniusához. Ekkor még nem volt meg Zach Randolph, ezért a csapat biztonságit húzott a drafton: a brutális fizikai képességekkel megáldott, az NCAA-t védekezésben terrorizáló Hasheem Thabeet-et választották. Ez akkor jó döntésnek tűnt, mert az látszott, hogy Marc Gasolban mocorog valami, de messze nem annyi, amennyi végül kijött belőle, ráadásul OJ Mayo és Conley személyében két nagyon tehetséges hátvédjük volt, nem beszélve a kiscsatár Gay-ről. 

Nem hibáztathatjuk ezért a húzásért a menedzsmentet, végül mégis rendszeres résztvevői lettek azoknak a Top10-eknek, ahol a legrosszabb draftokat rangsorolják, mert ez volt az elmúlt 10 év messze legmélyebb évfolyama a hátvédek között. Thabeet után húzták: James Harden (3.), Ricky Rubio (5.), Steph Curry (7.), DeMar DeRozan (9.), Jrue Holiday (17.), Jeff Teague (19). MVP, MVP-jelölt, All-Starok, a liga egyik legjobb védekező irányítója…

A történelemben, így a sporttörténelemben sincs sok értelme a "mi lett volna, ha?" kezdetű mondatoknak, de érdemes egy pillanatra belegondolni, hogy mi történt volna akkor, ha a Grizzlies és a Clippers már június 28-ára, a draft napjára megegyezik Randolph elcseréléséről…

Bajnok lehetett volna a Grizzlies?

Talán. Ugyanis ha nincs lépéskényszerben a Memphis magas poszton, akkor nem Thabeetet húzzák, akiről már az NCAA-ben is lehetett látni, hogy nem kész játékos – és nem is valaki mást, mert az elsőkörös magasemberek névsora így festett a húzások sorrendjében: Jordan Hill, Tyler Hansbrough, Byron Mullens, Taj Gibson.

Ha eljátszunk a gondolattal, hogy ha a Grizzlies a végül a 3. helyen elkelő, dobóhátvédként és alulméretezett hármasként is használható James Hardent húzza, a Szakáll nem Westbrook és Durant árnyékában, hanem az erős csapatjátékot űző Memphisben bontakozik ki, akkor mi lehetett volna ebből a gárdából. 

Képzeljük el, hogy 2010-től a csapat kezdőötöse kiegészül egy James Hardennel: Conley-Allen-Harden-Randolph-Gasol vagy Conley-Harden-Gay-Randolph-Gasol. A Conley-Allen-Harden trió erősen emlékeztetne a Cheeks-Hollins-Erving hármasra…

Ha tovább gondoljuk, mindig is egy ilyen kintről-bentről életveszélyes támadójátékos hiányzott a Memphisnek ahhoz, hogy az utolsó előtti lépést megtegye a bajnoki cím felé vezető úton (az utolsó a bajnoki címre éhes veteránok, kiegészítők megszerzése). Ráadásul Harden védekezésbeli hiányosságait (amelyek léteznek, de egyébként szvsz erősen el vannak túlozva) egy csapat se tudta volna jobban ellensúlyozni, mint a Grizzlies. 

De mit adtak nekünk a rómaiak?

2009 júniusában talán a Memphis menedzsmentje nem volt elég fürge, talán a Clippers akkori vezetősége hozta a formáját és nem vette fel a telefonokat, talán Zach Randolph habozott – ezt biztosan nem tudhatjuk. Az biztos, hogy így is a liga egyik érdekes színfoltját jelentették, életre szóló kapocs jött létre a 2010-2017 közötti gárda tagjai között – a legfontosabb talán mégis az, hogy igazi kosárlabda-várossá és a Grizzlies végleges otthonává tették Memphist, a franchise-nak pedig megadták azt a kosárlabda-kultúrát és identitást, amelyekre leginkább szüksége volt. Hosszú távon ezek legalább olyan fontos összetevők a klub történelmében, mint egy bajnoki cím - a klub egyébként már be is jelentette, hogy az 50-es mezt már nem nagyon adják oda senkinek, az Randolph nevével a plafonra lesz húzva, amint az erőcsatár visszavonul. Nem kétséges, hogy a többi meghatározó játékos mezére is ez a sors vár.