NBA Playoff 2018: Az első kör előzetese (7/8)

Oklahoma City Thunder (4.) - Utah Jazz (5.)
Első mérkőzés: 2018. április 16. 00:30

Mi történt eddig? A Thunder a nyáron összehozta a saját Nagy Hármasát, Paul George-ért és Carmelo Anthony-ért kiürítették a keretet, majd igyekeztek az olcsó kiegészítőkből egy használható kisegítő személyzetet építeni köréjük. A kezdőötös összerakása nem ment könnyen, a szezon első felében győzelmi sorozatokra vereségszériák következtek, így nem nagyon tudtak elmozdulni az 50 százalékos mérleg környékéről. Amikor végre kezdett összeállni a rendszer, január végén végleg kidőlt Andre Roberson, onnantól kezdve folyamatosan keresték, hogy ki lehetne az ötödik ember a kezdőben. Végül a veterán Corey Brewert sikerült is kihalászniuk, akivel stabilizálni tudták a játékukat, a szezon vége felé már vagy győztek, vagy szoros meccseken maradtak alul. Russell Westbrook újabb emlékezetes tripla-duplás szezonon van túl, ami kellett is, mert csak az utolsó játéknapon, éppen a Jazz vereségével dőlt el, hogy egyáltalán otthon kezdhetik az elsőkörös párharcot.

A Jazz tavaly szépen menetelt, kört is mentek a rájátszásban, nyáron viszont több, fontos(nak tűnő) láncszemet vesztettek: távozott a kezdő Gordon Hayward és George Hill, illetve a kispadról a rutinos veterán Joe Johnson is. A szezon első felében voltak is gondjaik, amit tetézett Rudy Gobert most már menetrendszerűnek mondható sérülése is, a center idén is csak 56 meccsen tudott pályára lépni, ráadásul a később elcserélt Hood is borzasztóan szenvedett a szokatlan csere-szerepkörben. A szezon második fele viszont álomszerűen alakult, az All-Star szünet után szinte alig vesztettek meccset, a támadásban élete (fél)szezonját játszó Rubio, az újonc Mitchell és a nagyobb szerepet kapó Ingles vezetésével kis híján a dobogón végeztek Nyugaton, a kezdőötös mellett pedig a kiegészítők is óriásit játszottak – hab a tortán, hogy gyakorlatilag minden fontos játékosuk egészséges a rájátszás kezdetén. 

Az alapszakaszban elég hamar, már októberben összefutottak, akkor a játékát még csak kereső Thunder sima vereséget szenvedett – utána viszont a következő három, decemberben három hét alatt lezavart találkozót már Westbrookék nyerték. Tegyük azonban hozzá, hogy az első decemberi meccsükön a Jazz egy óriási leolvadást mutatott be a negyedik negyedben, a második és harmadik decemberi összecsapásukon pedig már nem játszott Gobert, így komolyabb következtetéseket nem érdemes levonni abból, hogy az alapszakaszban 3-1-re nyertek Anthonyék. 

A párharc mottója kissé leegyszerűsíti az OKC helyzetét, mert playoff-szinten a Thunder sem annyira egyemberes csapat már, mint tavaly, hiszen George-ot és Anthonyt nem az alapszakaszos villogásra hozták, ugyanakkor az OKC-nek nem jött össze az, hogy egy szezon alatt a kezdőt és a cseresort is rendbe tegyék, a második vonalban akadnak lyukak bőven. A mottó magyarázata viszont nem egyszerűsíti le a Jazzt, Mitchellék valóban elképesztően sokoldalú támadójátékra képesek, hátul ligaelit védekezést tudnak feltenni a periméteren és a palánk közelében is, ráadásul már a kellő mélység is megvan. Náluk a nagy kérdés az, hogy ami az alapszakasz darálójában hosszú távon működik, az működik-e rövid távon egy párharcban. 

Alapvetően a két gárda védekezésének minősége között nincs nagy különbség, bár a "hogyan jutottak ide" azért különbözik. A Jazz 100 támadásra vetítve a liga legjobb védelmével rendelkezik a Bostonnal holtversenyben, mindössze 103.9 pontot engedélyeznek, de a Thunder is 9. (107.2 pont), az akarattal tehát nincs gond, az OKC-nél sincsenek sztárallűrök, mindenki fegyelmezetten teszi a dolgát hátul. Ami már a párharc szempontjából érdekesebb, és a kulcs lehet, hogy a Jazz mindössze 9.9 triplát engedélyez 27 mezőnykísérletből, folyamatosan kiérnek a periméterre, arra kényszerítik az ellenfelet, hogy nehéz dobás helyett üsse le a labdát és induljon meg a gyűrű felé – sokszor láthattuk már, hogy Westbrook nem annyira jó tripladobó és keresi is a betörések lehetőségét, és mivel ez alapvetően a Jazz "profiljába vág", valószínűleg errefelé fogják terelni az OKC labdás emberét. A Jazz összesen 20.8 gólpasszt engedélyez, amivel a Portlanddel együtt a liga legjobb mutatóját hozza, nem véletlenül, mert a labdás embert beterelik a festékbe, ahol Gobert meg tudja állítani, a mezőnyemberek pedig keményen fogják a passzsávokat, nem véletlen a ligaszinten ötödik 15.5 kiharcolt eladott labda. Gyakorlatilag faék egyszerűségű a Jazz védekezése, de a keretet erre találták ki: a periméteren tele vannak jó lábmunkájú és/vagy okos védőkkel (Rubio, Mitchell, Ingles, Crowder, Exum, O'Neale), hátul pedig ott van Gobert és Favors, akik egymás mellett és egymás váltótársaként is hatékonyak, plusz a padról jön Jerebko, aki nem jó védő, de megy, hajt, verekszik a labdákért, vagy Ekpe Udoh, aki tavaly Euroliga Final Four MVP volt, idén pedig 13 perc alatt 1.2 blokkot átlagol, ami több, mint jó. 

A Jazz védekezése tehát extra ligaszinten, de ebben a túloldal is jó Roberson kidőlése ellenére is. Brewer ha támadásban nem is illik annyira Westbrook és George közé, mint Roberson, védekezésben közel tökéletes, a palánk alatt pedig Steven Adams áll a vártán, mellette nincs könnyű kosár. Westbrook és George lábbal megoldja a perimétert, és bár egyikük sem szakadt meg hátul az alapszakaszban, a playoffban azért megütik majd a mércét. Anthony már kicsit nagyobb kérdőjel, mert lábbal nem nagyon ér ki  a periméterre, a palánkhoz közelebb pedig nem jó besegítő védő, lepattanóért vívott párharcokban általában nem ő szokott győzni – ugyanakkor az ő bújtatását sikerült megoldani, valószínűleg most sem lesz sok olyan szituáció, ahol látványosan kiütköznének a gyengeségei. 

Áttérve a csapatok támadójátékára, az Oklahoma támadójátéka 100 támadásra vetítve 110 pont feletti átlagot hoz, ami Top10-es, és ezt úgy hozzák össze, hogy mindössze 35.4%-kal tripláznak, ami csak a 23. legjobb a ligában, és nem arról van szó, hogy keveset próbálkoznak, 100 támadásukból 31.2 végződik triplakísérlettel. Az a statisztikából is kitűnik és a meccseken is látszódik, hogy a gyengébb védekezéssel rendelkező csapatok ellen elég a gyengébb triplázás és Westbrook lendületes játéka, erősebb csapatvédekezés ellen viszont hozzá kellene nyúlni a hármasokhoz, de ezeket nem mindig dobják jól. Paul George sokat próbálkozik és 40 százalékkal be is dobálja, de ez inkább az ő zsenijének köszönhető, nem a csapatjátéknak, Anthony már 35.7-del céloz, Westbrook pedig 30 százalék alatt, ami nagyon gyenge mutató, és sajnos a kiegészítő emberek is olyanok, hogy vagy elkapják a fonalat, vagy nem, de inkább nem, igazán kiemelkedő tüzér nincs, mindenki 39% alatt dob. Talán már mondani sem kell, hogy a Jazz védekezése éppen az ilyen csapatok ellen különösen hatékony, amelyek szeretik erőltetni a betörés-kiosztásokat, de nincsenek atombiztos kinti célpontjaik…

A Jazz támadójátéka már jóval cizelláltabb: egyrészt kintről közel ugyanannyit vállalnak, mint az OKC, de 36.6%-kal dobnak, ami összességében nem nagy különbség, de náluk gyakorlatilag Gobert és Udoh kivételével senkit nem szabad feladni, mert mindenki képes bedobálni a félüres helyzeteket, legyen kezdőjátékos vagy csere. Igazán azonban a filozófia az, amiben különbözik a Jazz támadójátéka, kiválóan jár a labda, Rubio, Mitchell és különösképpen Ingles folyamatosan döntéskényszerbe hozza a védelmet, mivel mindhárman jól passzolnak, eredményesen tudják támadni a gyűrűt, és idén kintről sem szabad feladni őket. A statisztika alapján hiába csak 20-ak gólpasszban, a szervező triójuk nagyon jól hoz döntéseket, focinyelven szólva mindig várható tőlük valami brazilosan váratlan húzás, ami szépen lassan őrületbe tudja kergetni a védelmeket. Ami náluk még nagyon fontos, hogy igyekeztek a periméteren komoly mélységet adni olyan játékosokkal, akik jól variálhatóak a háromfős agytröszttel.

Át is térhetünk a csapatok mélységére: itt egyértelmű fölényben van a Jazz, nem csak számban, de minőségben és használhatóságban is. Jerebko nagyszerű félszezont fut, Royce O'Neale nem tűnik újoncnak, Exum hosszú karjai is atletikus képességei miatt időszakosan szívhatja majd Westbrook vérét, Crowder pedig hajtós, kemény játékos főcsooportdöntős playoff-rutinnal, mindkét oldalon kellemetlen perceket okozhat George-nak és Anthonynak is – rajtuk kívül ott van a szegény ember Rubiója, Raul Neto, illetve Ekpe Udoh és a nagy dobósorozatokra képes Alec Burks is. A túloldalon vannak gondok bőven, hiszen Brewer kisebb sérüléssel bajlódik, Alex Abrines sem százas, gyakorlatilag éppen a nagyon neuralgikus 2-3-as poszton akadnak problémáik. Hustle playerekben nincs hiány, Josh Huestis, Jerami Grant és (ha éppen pályára kerül) a klublegenda Nick Collison is összetöri magát, ha kell, de őket támadásban nyugodtan fel lehet adni. Igazán nagy szerep majd a rutinos és/vagy jókezű spílerekre fog hárulni, de Felton, Patrick Patterson és Terrance Ferguson sem az a kifejezett életbiztosítás a padról: Felton megbízható, de semmi extra, Patterson nem tűnik jó opciónak a Jazz ellen, az újonc Ferguson pedig egyelőre "mindent vagy semmit" kategória. 

Összességében visszakanyarodhatunk oda, ahol elkezdtük: a Thunder játéka már nem annyira alapul Westbrookon, mint az előző évben, de a kispad gyengeségei miatt továbbra is rendszeresen 110 százalékon kell pörögnie, mert ezen múlik az OKC eredményessége. Ha ezt sikerül kordában tartani, és George kezében is sokat lesz a labda, akkor a Thunder továbbjuthat, ha viszont Westbrookot túl sokszor viszi be az erdőbe a Jazz okos csapatvédekezése, akkor a mormonok megteremtik maguknak az esélyt, és onnantól már rajtuk múlik, élnek-e vele. 

Tipp: 4-2 a Jazznek. Fontos lehet a párharc első két meccse, van annyira jó a Utah, hogy az egyiket elcsípje, onnantól pedig átvehetik a párharc irányítását. Ha viszont mindkét meccset bukják, ami benne lehet, mert PO-rutinnak azért még néhányan híján vannak, akkor onnantól az OKC lendületből behúzhatja a párharcot. Az idei OKC-beharangozó már kisebb részben szólt Westbrookról, mint az előző években, de körülötte még nem tökéletes a kisegítő személyzet, ezt a hiányosságot pedig a Jazz meg tudja büntetni, és véleményem szerint négyszer meg is fogja.