Steve Nash, a profizmus mintapéldája

A tegnap visszavonuló Steve Nash nem volt kedvenc játékosom, de így is azt gondolom, a liga ikonja lehet, igazi példakép a fiatalok előtt.

Nem volt a kedvenc játékosom soha a kanadai zseni, ez a titulus Peja Stojakovic után Dirk Nowitzkire "szállt". Nem is volt szerintem minden idők legjobb irányítója, mert bár a támadóoldalon talán mindenkinél jobban ötvözte az irányítást, a mások jobbá tételét, a látványt és emellett a pontszerzést, illetve a dobást, védekezésben akkora lyuk volt világ életében, hogy egy All-Time lista első helyére nem férhet oda szerintem. De ha választanom kellene, hogy ki legyen a liga ikonja, kivel reklámozzák az egész NBA-t most egy ideig, akkor Steve Nash-t választanám gondolkodás nélkül.

Kobe Bryant, Tim Duncan vagy éppen LeBron James is kiváló példaképek lehetnek bizonyos emberek számára, mindenkitől lehet tanulni valamit, de ha egy igazi motiváló erőt kell a fiatalok elé rakni, az nálam a 191 centis, 82 kilós kanadai játékmester lesz. Miért? Mert a világ 99.9%-a, vagy még ennél is több ember csak álmodozik arról, hogy Kobe mozgáskoordinációjával és atletizmusával, Duncan magasságával és képzettségével, vagy James genetikai adottságaival rendelkezzen. Nash az, akivel azonban az utca embere is azonosulni tud szerintem, még ha nem is nőtt meg akkorára - Nash sem tűnt az NBA-ben 190 centinek soha.

Hogy lehet-e Nash bárkiből? Természetesen nem, mert még ha nem is ugrott ki a stadionból sosem, Istenadta tehetsége volt a játékhoz. Hogy miért ő számomra mégis a globális ikon, vagy legalábbis szeretném, ha azzá válna? Mert megtestesíti azt, hogy kemény munkával hova lehet eljutni, és mi az a hozzáállás, amivel egy profi sportolónak rendelkeznie kell.

A négy 50-40-90-es idényt nem a tehetsége hozta össze, hanem az a többezer óra gyakorlás, amit a teremben végzett - ennek köszönhetően minden idők legjobb shooterei között is ott van a neve, nemcsak az irányítóknál. Bár a pálya átlátása, a labdavezetés, a cselek, és főleg a váratlan megoldások meghúzásának kombinációja szinte biztosan nem lesz meg senkiben, előbbi három tanulható, fejleszthető kategória, és Nash egész karrierjét annak szentelte, hogy ha nem is zsákol át mindenkit, ezekben jusson minél magasabb szintre.

Az eredmény: a liga történetének egyik, ha nem a legszórakoztatóbb játéka a Phoenix Sunsnál, két MVP cím, illetve több teljesen indokolatlanul kiosztott nagy szerződés a csapattársaknak. Nem keresett kifogásokat, hogy a határ rosszabbik oldalán született, hogy nincsenek olyan atletikus képességei, mint másoknak, vagy éppen hogy egy kisebb egyetem végzőseként jelentkezett csak a draftra - előbbi kettőt hallani nem kevésszer, nem csak Amerikában.

Soha nem sírt cseréért, mert tudta, előző szerződéskötésekor csapata egy bizonyos ideig biztosított számára egy olyan összeget, amelyben a két fél együtt egyezett meg. Úriemberek között egy ilyen után egy évvel nem könyörögsz azért, hogy cseréljenek el (khmm... szevasz, Chris), hanem játszol, ahogy tudsz. És ha ezt teszed, a kutya nem szól rád egy rossz szót sem, amikor szerződésed lejártakor otthagyod a csapatot. Te megtettél mindent, amíg a klubhoz kötött a papír, megháláltad a rád költött pénzt és a szurkolók szeretetét is, így nem tudnak még akkor sem leköpni, mikor az egyik legkevésbé kedvelt csapathoz igazolsz. De annyi biztos, hogy nyugodt szívvel nézel a tükörbe minden reggel.

Vannak, voltak nála jobb játékosok, akik a liga arcai voltak az utóbbi 15-20 évben, és nincs is ezzel semmi gond. Számomra azonban ő az, aki megtestesíti a liga jövőjét, amennyiben az NBA pozitív irányba akar haladni a továbbiakban. Játékosként nem sokan hoztak ki magukból szerintem többet a liga történetében, még ha a bajnoki cím nem is jött neki össze, külső szemlélőként nézve pedig olyan ember volt, aki tartotta magát az elveihez, és manapság ez sem egy mindennapos dolog.

Kösz, Steve, hogy megmutattad, így is lehet!

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus