Tüzér-tűz 24.rész (4.évad)

"Okos legyél ne hülye" - szól legjobb barátom, Rádonyi Kristóf örökérvényű intelme. Való igaz, ezt főleg túlmozgásos gyermekeim aktuális ámokfutása láttán szokta hangoztatni. Ezúttal azonban, mint a nevelő szándékkal pallérozandó Sáskák édesapja veszem magamra ezt a tömör, ám velős életbölcsességet.

Játékvezetőnek lenni korántsem egyszerű feladat. Sokan szeretik, hol jogosan, hol jogtalanul pocskondiázni őket. Én már játékosként sem tartoztam ebbe a vonulatba. Csapatkapitányként igyekeztem korrekt viszonyt kialakítani a sporikkal. Már csak azon alapvetés miatt, miszerint a játékvezető is ember. Aki biztos nehezebben felejt. Főleg sérelmeket. Ebből kiindulva feltételez(t)em, hogy ha normálisan viselkedsz és nem a folyamatos nyomásgyakorlásra törekszel, akkor ezt ők is méltányolják majd. Edzőként ezen filozófiát kielemelten fontosnak tartom, és minden erőmmel igyekszem példát mutatni, elsődlegesen a saját játékosaimnak. A patinás múlttal rendelkező magyar rekordbajnok Budapesti Honvéd vezetőjeként pláne sokkal nagyobb felelősséget jelent viselkednem,  megnyilvánulnom.

Ezért is tépelődtem hosszasan a legutóbbi bajnoki meccsünk tapasztalatait elemezve. Mi lenne a jó megoldás? Mint az elmúlt négy esztendő alatt néhányszor, elegánsan lépjek tovább, aktuális blogbejegyzésemben említést sem téve a körülményekről? Vagy először karrierem során emeljek nyilvánosan szót a történtekkel kapcsolatban? Álljak be a számomra visszatetsző panaszkodós/ujjalmutogatós/kifogáskeresős vonulatba? Nyeljem le a békát, és könyveljem el magamban, hogy a Honvéd sportdiplomáciája és respektje valahol a mondatom elején említett kétéltű hátsófele alatt sínylődik?

Miután Kristóf barátom jól megérdemelt, éves szusszanóidőszakát tölti néhány golfőrült társaságában, így a másik, témában - számomra - kompetens személlyel, Mészáros "Lujó" Istvánnal egyeztettem. Mint egykori edzőm, jelenlegi szakosztály-vezetőm, aki közel negyven év rutinjával képes átlátni a szituációt, fontosnak tartottam kikérni a véleményét, mielőtt esetleg elhamarkodott billentyűpüfölésbe kezdtem volna.

Arra jutottam, hogy elég volt.

Elegem van az úriember státuszból. Elegem van az állandó önkontrollból, a visszafogott viselkedésből a játékvezetőkkel szemben. Elegem van a forrófejű sihederjeim csitítgatásából, mire fel ők akár jogosan kérdezhetik, akkor miért is fogják be a szájukat, ha ezt kapjuk cserébe. Elegem van a labilisabb és/vagy önérzetesebb rutinrókáim folyamatos nyugtatgatásából, miszerint majd "meglátod, értékeli a korrektségünket".

Elég volt. Nem akarom ezt szó nélkül hagyni.

Azt akarom, hogy a játékvezetők között (hátha olvassák néhányan...) elterjedjen a hír. Hogy az Artúr "bírózik". Pedig sohasem szokott. Se jópofizni meccs előtt. Se indulatból magyarázni/vádaskodni meccs után. Se személyeskedni meccs közben. Se nyilvánosan egyetlen negatív megjegyzést fűzni a teljesítményükhöz. Igenis, azt akarom, hogy kérdezzen(ek) utána, mi lehetett az, ami ennyire kizökkenthette a megszokott nyugalmából. Ha ő erre vetemedik, akkor ott valami komoly dolog történhetett...

Mert elég volt. Egy edző dolga kiállni a csapatáért, ha sérelem és támadás éri. Amikor semmibe veszik a játékosai erőfeszítéseit, nyilvánosan ledegradálva őket. Most jogosan kérdezhetitek, mi történt? Egy parádézó Honvédot fosztottak meg a győzelemtől? Francokat. Képesek voltunk mellédobni nyolc büntetőt? Simán. Minden várakozást alul múlón "tudtunk" 17(!!!) százalékkal triplázni? Betyárosan ám. Írd és mondd százegy dobáskísérletre volt szükségünk 78 pont összeszenvedéséhez? Igen, jól látod a számokat...

Viszont most nem ez a lényeg. Mert sem ügyesebbek, sem jobbak nem lettünk az eddigiekhez képest. Ellenben, mint mindig, harcoltunk utolsó vérig. Csúsztunk-másztunk, mindenünket kiraktuk a parkettára a győzelemért. Megérdemeltük volna. Akkor is, ha én magam hangoztatom folyton, a győzelem nem feltétlenül érdem kérdése. Átfogalmazom. Megérdemeltük volna a korrekt feltételeket, hogy valóban a pályán dőljön el. Ahogyan a rendes játékidő végén gondolták a játékvezetők. Döntetlennél ne egy utolsó másodperces személyi hiba és az abból - esetlegesen - szerzett pont(ok) döntsenek el hihetetlenül férfias, egyenlő erők csatáját hozó rangadót. Rendben, ezt adom. De akkor engedtessék meg, hogy a hosszabbításban, - amelyet a mi kárunkra alakítottak ki, komoly felelősség áthárítással tarkított, visszavont ítéletes közjáték után - elvárhassam az egyenlő feltételeket. Ha a játékvezetők valóban értik a játékot, elfogulatlanok, és tisztában vannak ítéleteik következeteivel, az extra öt perc drámai hajrájában csapatkapitányom alapvonali betörés utáni dobócselére elugró két védője közül legalább az egyik kontaktusát szabálytalannak minősítik vagy ha nem, akkor az ellentámadásból a szezon egyik legnagyobb, zsákolókísérlet közben kiosztott sapkáját NEM ítélik (mozdulatra...) szabálytalanra, kipontozva ezzel aznapi legjobb játékosomat... 

Tudom, a lényegen nem tudok változtatni. Ismét kikaptunk. Nem fogunk hivatalosan óvni, megyünk tovább. Jobban kell játszanunk és elkezdenünk győzelme(ke)t szerezni!

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Csak a Honvéd!