24 döntő és egy kis (sport)történelem

Szerző: Adorján István 2013. Augusztus 1. 09:00:00

A közelmúltban, Splitben rendezett egyetemi Európa-bajnokság egyik legnevesebb közreműködője, szereplője Mihail Davidov, a legendás veterán orosz játékvezető volt. A korábban nem kevesebb, mint 24 nagy verseny fináléját vezető sípmesterrel a Pécs-Strasbourg női találkozót követően beszélgettünk.

Davidov még a régi Szovjetunióban kezdett bíráskodni. Nagyjából amikor a csúcson volt, akkor lettek önálló államok a korábbi tagköztársaságok. A játékvezető, aki mindenféle világversenyen, kontinensviadalon vezetett döntőt, készséggel válaszolt honlapunk kérdéseire.

- A régi szovjet kosárlabda nagyon erős volt. világszerte elismert. Önnek a pályafutása szempontjából mennyit jelentett, hogy ebben az országban kezdett bíráskodni?

- Nagyon fiatalon kezdtem játékot vezetni. Abból a szempontból mindenképpen hasznos volt, hogy a régi nagy szovjet bajnokságokban vezethettem, hogy szerintem az akkor a világ legjobb bajnoksága volt, úgy férfi, mind női vonalon. Tehát már fiatalon nagyon magas színvonalú meccseken bíráskodhattam, nem okozott nehézséget a nemzetközi meccseken helytállni.

- Mi volt a legemlékezetesebb meccs, döntő, amit vezetett?

- Nem emelnék ki egyet sem, pedig olimpiai finálé is volt köztük, a szöuli olimpián az amerikai-jugoszláv női döntő. Összesen huszonnégy különböző tornának vezethettem a döntőjét. Erre elsősorban azért vagyok nagyon büszke, mert azért a Szovjetunió nagyhatalom volt, gyakran játszott döntőket, így sok esetben esélyem sem volt finálét vezetni, viszont nagyon sok bronz meccs is jutott nekem.

- Hogyan élte meg ön és ez a sikeres szovjet kosárlabda a tagállamok önállóvá válását?

- Érdekes kérdés, mások nevében azonban nem beszélhetek. A szovjet válogatottak olyanok voltak, mint egy nagy család, nem igazán számított, ki orosz, ukrán vagy litván. És hogy mennyire ilyen volt, arra jó példa, hogy a közelmúltban engem is meghívtak megünnepelni a szovjet férfi válogatott szöuli győzelmének 25. évfordulóját. Ott voltak a játékosok, együtt emlékeztek a szép szovjet győzelemre, amelyet a jugoszlávok és az amerikaiak előtt szereztek meg. És nem számított, hogy most éppen ki litván, ukrán, lett, vagy orosz. Ezt látva, mit mondjak, ebből a szempontból nem egyszerű a történet. De ez azt gondolom, igazán a játékosok számára lehetett különös, hogy akikkel korábban egy csapatban szerepeltek, hirtelen ellenfelek lettek.

- Ki volt ön szerint a legjobb, legnagyobb játékos, akinek mérkőzést vezetett?

- A régi szovjet kosarasok közül egyértelműen Arvydas Sabonis, és ha nem a mi régi országunkat nézzük, akkor pedig Larry Bird, akinek Barcelonában, egy McDonald's tornán vezettem. Egyszer Michael Jordannek is vezettem, de ő akkor még ifjú egyetemista volt.

- A pályafutása során volt-e valami elve, jelszava, ha úgy tetszik, egy ars poetica, amelyet követett?

- Azt az elvet követtem, amelyet a FIBA egyik alapítója, egyik fő támogatóm, William Jones vallott, aki 1932-től egészen 1976-ig volt a FIBA főtitkára. Ő mondta azt, hogy egy meccsen a 12-12 játékos és a 2-2 edző egymásnak feszül. A játékvezetőknek pedig be kell tartatniuk a kosárlabda szabályait, hogy a csapatok, edzők eldöntsék, az adott pillanatban ki is a jobb.

- Rólunk, magyarokról őriz emlékeket?

- Elsőként Kassai Ervin jut eszembe, akinek szintén rengeteget köszönhettem. Sokat jártam Magyarországon, Pécsett, Budapesten és Miskolcon. A női válogatott volt nagyon erős, hirtelenjében három egészen kiváló játékos neve ugrik be, Borka, Balogh és Németh.

- Mostanában milyen a kapcsolata a kosárlabdával, a jelek szerint még mindig bíráskodik...

- A nemzetközi játékvezetői korhatárt már egy ideje átléptem, de otthon azért még vezetek meccseket. Amúgy meg nemzetközi szinten játékvezető ellenőri tevékenységet folytatok.

- Most Splitben többnyire ifjú kollégáival volt, vezetett együtt. Mennyiben más a jelenlegi játékvezetés ahhoz képest, amikor ön volt a csúcson?

- Nézze, a mai ifjú játékvezetőknek egészen más követelményeknek kell megfelelniük, mint annak idején nekünk. Akkoriban egy képzés, előadássorozat volt, s mehettünk a tornákra. Ma már több kurzus van, benne sok fizikai feladattal, s videózással. Szerintem ma nemzetközi játékvezetőnek lenni jóval többet, nagyobb áldozatokat kíván egy embertől, mint annak idején.

- Ennyi nagy meccsel, ilyen gazdag életpályával a háta mögött nem kellemetlen önnek egy ilyen relatíve "kis" tornán bíráskodni?

- Nem. Az ilyen tornákon azért jó bíráskodni, mert itt a játékosok nem a pénzt hajszolják, itt a játék tiszta szeretetéért kosaraznak a csapatok, ezért élvezem nagyon, hogy itt bíráskodhatom. Mert én is nagyon szeretem a kosárlabdát, rengeteget kaptam tőle...

Négy jugoszláv olimpiai döntős Magyarországon is játszott

Mihail Davidov említette: ő vezette a szöuli olimpia női döntőjét. Nos, a finálét elveszítő jugoszláv női válogatottból később nem kevesebb, mint négy játékos Magyarországon is kosarazott. Wild Eleonóra és Andelija Arbutina Disógyőrben, a később bosnyákká lett Razija Mujanovic Sopronban, honfitársa, Vesna Bajkusa pedig több magyar csapatban is szerepelt.