220 fölött - A Bajnok és a Halhatatlan

Inkább kisebb csoportokban, részletesebben próbáljuk bemutatni az NBA történetének legnyurgább kosarasait. És hogy milyen szempontok szerint állítottuk össze bemutatásuk sorrendjét? Nos, nem fentről megyünk lefelé, s nem is lentről fel, de remélhetőleg sorozatunkkal mégsem keltjük majd az összevisszaság látszatát. Az érintettek NBA-ben elért sikerei alapján próbáljuk olvasóinkat elnavigálni az "óriások" birodalmában.

Mi is a legnagyobb siker egy NBA-kosaras számára? Egyértelmű: a bajnoki aranygyűrű. S utána? Nos, talán bekerülni a Hall of Fame-be, a Hírességek Csarnokába. A 220 centi fölöttiek táborában mindkettőből akad egy-egy játékos.

Következzen tehát a bajnok és a halhatatlan.

Ha majd hamarosan meglátják az NBA történetének legmagasabb "meggyűrűzött", azaz bajnoki aranygyűrűt nyert játékosának a nevét, s annak láttán nem igazán ugrik be egy-egy látványos blokk, vagy bődületes zsákolás - ne nyúljanak a vicc szerint a nefelejcs nevű virágból készített memóriajavító Cavintonért. Noha 226 centire megnőtt, az azért már elárul valamint  Chuck - pontosabban Charles Goodridge - Nevitt képességeiről, hogy kiemelkedő magassága ellenére 1982-ben csak a harmadik körben, 63. kiválasztottként "csapott le" a Houston. Pedig Nevitt egy sportszakmai szempontból igen neves egyetemről, a North Carolina-ról került ki. Az is igaz viszont, hogy testalkatra amolyan pálcikaember volt, hiszen jelentékeny magasságához mindössze 98 kilós versenysúly párosult. Az NBA legmagasabb bajnoka 1983 és 1993 között összesen 9 évadban szerepelt a ligában. Valljuk meg, nem az ő nevétől volt hangos a liga, ám egyszer jókor volt nagyon, de nagyon jó helyen.

Szóval Nevitt, bár elvileg kilenc évadot lehúzott a Houstonban, a Lakers-nél, a Detroitban, a Bulls csapatában, s végül a San Antonio Spurs-nél, ezen idények alatt az 52-es mezben szereplő óriást mindössze 155 mérkőzésen dobta csatába aktuális csapatának edzője. Pályán hivatalosan írd és mondd mindössze 826 percet töltött, ez valamivel kevesebb, mint 18 mérkőzés játékideje.

Az 1984-1985-ös évadban viszont remekül "helyezkedett". Tagja volt ugyanis a Los Angeles Lakers azon játékoskeretének, amelyben olyan korszakos zsenik pattogtattak, szórták a kosarakat, mint Magic Johnson, Byron Scott, Bob McAdoo, James Worthy, Kurt Rambis vagy Kareem Abdul Jabbar. Ilyen keret mellett talán érthető, hogy Pat Riley nem Nevittre építette a palánk alatti stratégiát…

Érdekesség, hogy amellett, hogy Magic Johson és Jabbar csapattársa volt, egy tíznapos kontraktus erejéig 1991-ben a Michael Jordan vezette Bullsban is megfordult.

Összességében Chuch Nevittrről az utókor számára nagyjából annyi maradt meg, hogy - bár sok köze nem volt hozzá - az NBA legmagasabb bajnoka…

Jóval érdekesebb egyéniség és sokkal jobb játékos volt nála az egyetlen 220 centi fölötti kosaras, aki bekerült a Hírességek Csarnokába. Nem is amerikai, hanem ex-szovjet az illető, jó két évtizede pedig újra büszkén vallhatja magát Litvánia állampolgárának Arvydas Sabonis. Engedtessék meg egy szubjektív megállapítás: szerény véleményem szerint ő volt minden idők legjobb középjátékosa! Ahogy a NOB óriási szolgálatot tett a sportágnak azzal, hogy 1992-ben engedte az NBA legjobbjait játszani a barcelonai olimpián, úgy ártott az egyetemes kosárlabdának a Szovjetunió azzal, hogy nem engedte ki még a fénykorában az Egyesült Államokba a litván származású centert. Pedig ha lett volna valaki, aki bizonyíthatta volna, a sport területén a Szovjetunióban uralkodó rendszer jobb, hatékonyabb mivoltát az Amerikában honossal szemben, az a fizikálisan a csúcson lévő Arvydas Sabonis lehetett volna. Mert ugye, nem is kimondatlanul, akkoriban minden területen volt rivalizálás a két rendszer között, s éppen a másik közegében, otthonában juthatott volna a csúcsra - ha időben kiengedik.

Már 1985-ben draftolta ugyan az Atlanta, ám hősünk ekkor még nem töltötte be 21. életévét, így ezt a jelölést az akkor érvényben lévő szabályok szerint érvénytelenítették. A következő tavasszal viszont a Portland már legálisan választotta az első kör 24. játékosaként. Az NBA-be mégis csak jó évtizeddel később, 1995-ben került ki.

Addig azonban sikerekben gazdag, igen mozgalmas európai karriert futott be, ráadásul úgy, hogy a sérülések sem kerülték el, bár a rossz nyelvek szerint ezért ő maga is "tett" ezt-azt. Úgy hírlik, egy alkalommal barátaival, nem kevés vodkát letolva a torkán, fogadásból a lépcsőházban egy 8-9 lépcsőből álló lépcsősoron próbált leugrani. Ha e legenda igaz, akkor igen finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk, nem tett jót az ízületeinek, s az esetnek jelentős szerepe lehetett abban, hogy attól kezdve fizikálisan már igazán sosem lett olyan, mint amilyen annak előtte volt. Boka, s térdsérülés is gyötörte, és az 1988-as szöuli szovjet olimpiai csapatba sem teljesen egészségesen került be - a döntéshozó legendás kapitány, Alekszandr Gomelszkij éles kritikák kereszttüzébe került.

Szöulban azonban egy igen erős "balti maggal" - Sabonis, Homicius, Marciulionis és Kurtinaitis litván, Sokk észt, Miglinieks pedig lett - az elődöntőben a szovjet csapat 82-76-ra verte az utolsó, olimpián résztvevő amerikai egyetemi válogatottat, amelyben azért olyan, később NBA-szinten is jó nevű játékosokká, sőt sztárokká vált kosarasok játszottak, mint Mitch Richmond, Dan Majerle, Danny Manning, Stacey Augmon vagy David Robinson. A fináléban aztán a többek között Drazsen Petrovic-csal, Dino Radjával, Vlade Divac-cal, Toni Kukoc-csal, Zsarko Paszpalj-jal felálló jugoszlávokat fektették két vállra. Ez valahol némi elégtétel is lehetett Sabonisnak a két évvel korábban a Zalgiris-szal a Cibona ellenében Budapesten elvesztett BEK-döntőért, amelyen a zágrábiak egyébként kiváló képességű, és a lélektani hadviselésben is jártas, dörzsölt  játékosai addig provokálták a centert, amíg "elszakadt nála a cérna", s úgy vett elégtételt az addig őt ért sérelmeken, hogy a kiállítás sorsára jutott

Sérüléseit ebben az időben volt, hogy Portlandban kezeltette, majd kisebb áttörésnek számított, hogy 1989-ben elengedték Spanyolországba. Először a Valladolid csapatában játszott, majd jött a nagy európai sikerkorszaka a Real Madridnál. A két klubnál 3-3 évet töltött, s szinte minden címet besöpört közben, úgy egyéni, mint csapatszinten. Összesen nyolc alkalommal választották Európában az Év Játékosának. Kétszer volt a spanyol bajnokság, s kétszer a spanyol bajnoki döntő, egyszer pedig az Euroliga MVP-je…

1995-ben, amikor életének 31. évében járt, kezdetét vette Arydas Sabonis nagy kalandja a tengerentúlon, a Portland TrailBlazers csapatánál. A liga történetének egyik legidősebb újoncaként, olimpiai és Európa-bajnokként játszott az All-Star gálán az újoncok meccsén. Bemutatkozó éve - főleg korához és a korábbi időszakához képest messze nem tökéletes egészségi állapotát figyelembe véve pazarul sikerült: jórészt csereként szerepelve 14,5 pontos és 8,1 pattanós alapszakaszt produkált, 55%-os mezőnymutatóval. A rájátszásban erre még inkább két, mint egy lapáttal tett rá: 23,6 ponttal és 10,2 pattanóval segítette együttesét. Debütálásként két kategóriában, az Év Újonca, valamint az Év Legjobb Hatodik Embere választáson is második lett, előbbiben Damon Stoudamire, utóbbiban pedig Toni Kukoc mögött. A legjobb NBA-szezonja a 97-98-as évad volt, 16 pont, 10 lepattanó 3 gólpassz - ilyen remek átlagokkal. Nemcsak bennünk, az Egyesült Államokban is sokakban felmerült a kérdés, mi lett volna, ha… Ha nem egy sérülései miatt dinamikájából, magasságához képest hihetetlen robbanékonyságából rengeteget vesztő, hanem jó pár évvel korábban ereje teljében lévő Sabonis kerül ki az NBA-be, mondjuk a szöuli olimpia után. A Portlandből bajnoki gyűrűket nyerni Hakeem Olajuwon mellé Houstonba igazoló, ám korábban a Blazers-t 12 éven át szolgáló varázslatos bedobó, Clyde Drexler már a Rockets játékosaként elmélkedett, vagy inkább bosszankodott e tárgyban: "Ha Sabonis évekkel korábban még ahhoz a Portlandhez tudott volna csatlakozni, amelyben Terry Porter, Buck Williams, Cliff Robinson játszott velem együtt, akkor legalább négy bajnoki címet szerezhettünk volna. Remekül passzolt, bedobta a triplát, és a palánkok alatti területet képes volt uralni."

A "Báró" tökéletesen jellemezte Sabonist. A litván 221 centis magasságához képest úgy dobott, mint egy hármas poszton játszó bedobó. Amitől azonban az Egyesült Államokban, s azon belül természetesen elsősorban az Oregon állambeli Portlandben megőrültek játékáért, az a szinte irányítókat megszégyenítő, roppant széles passzolási repertoárjával párosuló hihetetlen kombinatív készség volt, amelynek köszönhetően olykor roppant látványos módon, nem ritkán nem is a "célszemélyt" figyelve, no look passzokkal tudta társait kihagyhatatlan helyzetbe hozni.

Jó pár, a korához képest magasra növő, vagy hirtelen megnyúló kosaras palántát az azonnali eredményesség érdekében a palánk alá "bezavaró", labdával semmire meg nem tanító, a "csak szedd le, s dobd be" elven szerepeltető edző számára minden bizonnyal érdekes szakanyag lenne, ha Sabonis remek kaunasi nevelőedzői kifejtenék, milyen módszerekkel tették lehetővé, hogy 220 centi fölött egyrészt oly hihetetlen atletikus, másrészt pedig a labdával is oly hihetetlen ügyes sokoldalú játékos legyen Arvydas Sabonis, mint amilyenné vált. Nyilván megvolt benne a tehetség, nem is kevés. Viszont az is biztos, hogy több remek szakember aprólékos, sziszifuszi munkája, a mozgáskoordináció javításától kezdve a dobókészség kialakításán át a passzkészség fejlesztéséig kellett ahhoz, hogy ilyen csodálatos "végtermék" kerüljön ki a műhelyből, mint amilyen kosárlabdázó Sabonis lett.

Kétszer a Portland tagjaként is kiérdemelte Európában az Év Játékosa címet. NBA karrierje vége felé idegi s fizikai fáradtságra panaszkodva hazatért nevelőegyesületéhez, a Zalgiris-hez, de utána még egy évet lehúzott Portlandben, de az már inkább csak erőlködés volt, hozzá méltatlan, 6,1 pontos és 4,3 pattanós átlaggal. E szerény évadot is beleszámítva Sabonis 12 pontos, 7.3 lepattanós és 2,1 gólpasszos átlaggal zárta, a triplákat pedig közel 33%-os pontossággal vágta be. Az NBA-től 2003-ban búcsúzott, profi kosaras pályafutását pedig két évvel később fejezte be.

Arvydas Sabonist tavaly a nemzetközi szövetségben (FIBA) választották be a Hírességek Csarnokába, idén áprilisban pedig az NBA-ban is bekerült a Naismith Memorial Basketball Hall of Fame-be. Az ifjúkori vodkázás ellenére teljesen megérdemelten, ám annak következményei miatt talán hősünkben, és e sorok írójával egyetemben vélhetően még sokakban maradt egy pici hiányérzet…

Ezzel együtt gyanítom, sokan reménykedünk benne, hogy talán hamarosan felbukkan egy hozzá hasonló sokoldalú, kreatív, a kosárlabdát szó szerint játszó "nagyember"…

Forrás: nba.blog.nepsport.hu