NBA Playoff 2024: az első kör előzetese (8/8)

Boston Celtics (1.) – Miami Heat (8.)

Első mérkőzés időpontja: 2024. április 21. 19:00

 

Mi történt eddig?

A Celtics a tavalyi újabb „majdnem” szezonját követően komolyabb átalakításokat eszközölt a nyáron, viszont a vezetőség ezt úgy valósította meg, hogy az alapcsapathoz jelentősebben nem nyúlt hozzá – Brad Stevens célja egyértelműen az volt, hogy a Tatum-Brown páros mellé még magasabb színvonalat képviselő, All-Star-borderline játékosokat igazoljon, még akkor is, ha ez a mélység bizonyos szintű feladásával jár. Így került a csapathoz egy csere keretein belül előbb Kristaps Porzingis, majd a szezon kezdete előtt néhány héttel a vezetőség nyélbe ütött egy másik komoly üzletet is, melynek során a közvetlen rivális Milwaukee Buckstól Jrue Holiday csatlakozott a keltákhoz. Ehhez persze a csapatnak fel kellett adnia több rutinos és már-már az utóbbi években „legendássá” váló játékosát: távozott Bostonból a két évvel ezelőtt a legjobb védőjének választott Marcus Smart, a tavalyi szezon legjobb hatodik embere, Malcolm Brogdon, az állandó keménységet jelentő Grant Williams vagy a sérülékeny, bár a gyűrű alatti védekezésben kegyelmet nem ismerő Robert Williams III is. A csapat irányvonala tehát egyértelmű volt: minél több ponterős és védekezésben is kiemelkedő játékost összepakolni a kezdőbe, még akkor is, ha ennek az ára a rotáció mélységének beáldozása. A mélységét végül a deadline idején Xavier Tillman leigazolásával próbálták bővíteni, aki a rájátszásban is tagja lehet a rotációnak.

Voltak, akik kételkedtek a csapat nyáron meghozott döntéseiben, disszonáns hangokat főként a hosszú kórlapjáról ismert Porzingis szerződtetése miatt lehetett hallani a károgóktól – végül az idei alapszakasz a Bostont igazolta: a tavalyi, keleti második helyet érő 57-25-ös mérlegét hét meccsel tudta megjavítani a csapat. A szezon során végig messze kiemelkedett a Celtics a mezőnyből, tulajdonképpen egy percig nem volt kérdés, hogy toronymagasan a legjobb teljesítményt nyújtja a ligában a csapat: Tatumék rögtön 5-0-val kezdtek, január elején 28-6-os mérleg állt a csapat neve mellett és 2024-ben még inkább kezdte leszakítani magáról az őt követő Milwaukee-et és a Philadelphiát, majd a New York és a Cleveland sem tudott közelebb férkőzni a keltákhoz. A tavaszra már bőven tízmeccses különbség fölé növekedő előny sem bizonyult nagy tehernek a Celtics számára, többek között februárban egy tizenegy-, márciusban pedig egy kilencmeccses győzelmi sorozatot teljesítettek a zöldek, elképesztő dominanciát mutattak az egész idény során. Ehhez nagy szükség volt arra, hogy a csapat nagyobb sérülés nélkül hozza le az alapszakaszt, Jayson Tatum 73, Jaylen Brown 70, Derrick White 72, Jrue Holiday 69 mérkőzést teljesített, de az utóbbi éveihez képest viszonylag egészségesen hozta le a szezon Kristaps Porzingis (57 mérkőzés) is, a kiegészítők közül Payton Pritchard viszont egyáltalán nem hagyott ki meccset, de Sam Hauser is csak kétszer hiányzott a keretből. A Celtics végül 64-18-as mérleggel gyakorlatilag a mezőnyt tönkreverve nyerte meg nem csak Keletet, de az egész alapszakaszt is, a hazai pályán mindössze négy (!) vereséget számláló csapat otthon ráadásul szinte legyőzhetetlen volt, dominanciája pedig tökéletesen tükröződik abban, hogy idén Mazzulla csapata egyedüliként mondhatja el magáról, hogy támadásban és védekezésben is a legjobb három csapat között végzett az alapszakaszban.

A Miami tavaly ismét minden kétkedőre rácáfolt és újra bizonyította, hogy soha nem lehet leírni őt a rájátszásban. Bár tavaly 44-38-as mérlegével csak Kelet hetedik helyén végzett a csapat, de a playinből így is csak egy nyolcadik kiemelést tudott kiharcolni, ez azonban nem vetette vissza: az első körben rögtön bombameglepetésre 4-1-gyel ejtette ki a keleti első Milwaukee-t, a második körben a New York sem okozott gondot, ezt követően a konferenciadöntőben a Bostonnal vívtak Butlerék egy győztes hétmeccses csatát, ezzel pedig 2020 után ismét a nagydöntőben találták magukat, ahol végül a Nuggets ellen öt meccsen maradt alul a floridai csapat. Az újabb bravúros szezont követően viszont a nyár nem alakult a legjobban a csapat számára: távozott az utóbbi évek meghatározó játékosai közül Gabe Vincent és Max Strus is, megvált a csapat a sérülései miatt gyakorlatilag használhatatlan Victor Oladipótól, a magasak közül búcsúzott Omer Yurtseven és Cody Zeller, de visszavonult Udonis Haslem is. Az érkezők között a draft 18. helyén kiválasztott Jaime Jaquez Jr.-t lehet leginkább kiemelni, rajta kívül azonban a távozó Vincentet és Strust nem igazán sikerült pótolni: a Damian Lillardra várakozás csapdába ejtette a csapatot, a sztár végül a szezon előtt Milwaukee-be tette át székhelyét, a Miami pedig két szék közül a pad alá esett guard játékosok pótlása híján – Josh Richardson alig a mérkőzések felén tudott pályára lépni, Dru Smith és Cole Swider pedig legjobb esetben is csak egy 10-11. opció lehet egy NBA csapat keretében. A távozó magasemberek pótlására kifejezetten ígéretesnek és jó döntésnek tűnt Thomas Bryant leigazolása, viszont az előző idényben Denverben bajnoki címet nyerő center alig kapott lehetőséget, úgy szerepelt mindössze csak 38 alkalommal az alapszakaszban, hogy nem volt sérült az idény folyamán, Erik Spoelstra az egész szezon során nem tudta beépíteni a csapat aktív rotációjába. Főként a szűk hátvédrotáció miatt volt lépéskényszerben a csapat a februári cserehatáridő során – mindenképpen szüksége volt a Heatnek egy ponterős, kreatív alacsony játékosra, főleg úgy, hogy Tyler Herro kétszer is komolyan megsérült az idény folyamán: egyszer egy egy-, később pedig egy kéthónapos időszakra. Pat Riley és a vezetőség végül úgy döntött, hogy Terry Rozier mellett teszi le a voksát, így ki tudta tisztázni Kyle Lowry irreálisan magas fizetését is a bértáblából.

A Heat az alapszakasz során nem éppen a kiegyensúlyozottság mintaképe volt, a szezon elején rögtön egy kifejezetten rossz sorozattal indított a csapat, az első öt mérkőzéséből csak egyet tudott megnyerni. Ezt azonban egy 9-1-es futás követte, hogy aztán megint csak hétből kettő győzelem szülessen – így ment ez a hullámvasút egészen december végéig. Ekkor Herro visszatérése után megint egy jobb periódust futott a társaság, viszont január közepén jött az idény leghosszabb és legkomolyabb rövidzárlata, amikor zsinórban hét mérkőzésen kapott ki a csapat. Az All-Star szünet előtt a semmiből kapta össze megint magát Spoelstra csapata, márciusra már majdnem tíz meccsel ért 50% fölé – Tyler Herro lába azonban megint megsérült, így az eredmények is ismét behorpadtak. Az alapszakasz utolsó heteire, kiegészült kerettel hiába kapta össze újra magát a csapat, sorsa nem a saját kezében volt a nagyon szoros keleti középmezőnyben: a Pacers és a Sixers sem nagyon tudott hibázni a végén, így a Heat 46-36-os mérlege a konferencia nyolcadik helyére volt csak elég. A playin első mérkőzésén az elképesztő formába lendülő Philadelphia 76ers volt az ellenfél, ahol megint láthattunk egy klasszikus Miami helytállást: Jimmy Butler térde az első félidőben megsérült, de így is folytatta a mérkőzést – a csapat szívós védekezésével végül így is csak egyetlen ponttal maradt alul a zsinórban nyolc győzelemből érkező Philly ellen, így készülhetett a második körre a Chicago ellen. Butler állapotáról később kiderült, hogy MCL sérülése több hét kihagyásra kényszeríti, viszont a Heat vezére nélkül is magabiztosan hozta a nyolcadik helyért vívott mérkőzést a Bulls ellen, így a 2020-as, a 2022-es, és a tavalyi konferenciadöntő után ismét a Boston Celticsszel találkoznak Herróék, ezúttal az első körben.

A két csapat mindhárom egymás elleni mérkőzését a Boston nyerte az alapszakaszban, ami tekintve a Boston egész szezonon át ívelő dominanciáját, egyáltalán nem meglepő. Az első mérkőzést még az alapszakasz legelején játszották a csapatok, akkor 119-111-re tudtak nyerni a kelták, akkor a Tatum-Brown-White triótól érkező 77 pontra nem volt válasza a Miaminak. A felek januári összecsapásán még magabiztosabb, 33 pontos győzelmet aratott a Boston, ahol akkor a kezdőcsapat minden tagja eljutott legalább 15 pontig, az emellé a kispadról érkező közel 50 ponttal pedig egyszerűen nem tudott mit kezdeni a láthatóan fáradt és enervált Heat (érdekesség, hogy Terry Roziernek ez volt a második mérkőzése a Miami mezében). Néhány héttel később ismét egy szoros meccset játszottak a felek, viszont a Celtics itt sem tudott kikapni, a Boston kezdői közül White kivételével ismét mindenki ponterősen teljesített, míg a Heatnél hiába jutott 15 pont fölé Adebayo, Herro, Martin és Robinson is, Jimmy Butler hiányát nem bírta el a csapat. A három alapszakaszmérkőzésen szembetűnő, hogy a Miami perimétervédekezése nem tudta megfékezni az elképesztően hatékony bostoni kinti dobásokat, a Celtics ezeken a meccseken közel 46%-kal dobott be átlagban 18 triplát – a tavalyi konferenciadöntőben csak 30%-kal dobtak a kelták, ez tökéletesen meg is mutatja, hogy ebben a sorozatban mennyire hiányozhat majd Vincent és Strus a floridaiaknak.

Mi várható?

A Boston játéka évek óta ugyanazokon az elveken alapul: minél gyorsabban járatni a labdát és minél több üres dobóhelyzetet teremteni a periméteren. A nyáron átalakuló bostoni keret talán még inkább alkalmasabb is erre a játékra, mint a korábbi évek csapatai, sőt, Porzingis érkezésével még a spacing is kategóriákkal magasabb szintre emelkedett. Ennek köszönhető, hogy a Boston amellett, hogy természetesen a legnagyobb triplafrekvenciával dolgozott az idényben – dobásainak 47%-a volt triplakísérlet –, addig a gyűrű közvetlen közeléből is rendkívül hatékonyan dobott: ugyan relatíve keveset kísérletezett innen a bostoni csapat, de a gyűrű alatti befejezésekben csak a Lakers, a Bucks és a Mavs teljesített nála hatékonyabban. A Miami ezzel szemben leginkább középtávolról szeret operálni, a festékből csak a Utah Jazz dobott rá arányaiban több dobást nála, míg a festék és a triplavonal közötti területekről az ötödik leggyakrabban vállalkozott a csapat – viszont ez természetesen azzal is jár, hogy ahogyan távolodott a gyűrűtől, úgy vállalt egyre kevesebb kísérletet a csapat mezőnyből, a Bostonnál láthatóan ez teljesen fordítva működik, a felek támadósémái merőben különböznek tehát egymástól.

A Celtics a Holiday-White-Brown-Tatum-Porzingis ötössel a liga egyik legveszélyesebb felállását tudja pályára küldeni, legnagyobb erénye pedig az, hogy amellett, hogy mind az öt játékos megbízható teljesítményre képes a triplavonalon túlról – Holiday 43%-kal, White 40%-kal, Brown 35%-kal, Tatum 38%-kal, Porzingis pedig 37,5%-kal célzott idén távolról –, addig a pályát is képes széthúzni a gárda, elsősorban a lett magasembernek (és Al Horfordnak) köszönhetően. Támadásban így tehát egyáltalán nem meglepő, hogy a liga elitjében teljesített a csapat, gyakorlatilag annyi és olyan minőségű opcióik vannak a keltáknak az előrejáték szervezésében, ami jelenleg talán egyetlen csapatnak sem áll a rendelkezésére. Porzingis spacingje hatalmas területeket tud teremteni a gyűrű közvetlen közelében elsősorban Jayson Tatum és Jaylen Brown betöréseinek, ez különösen fontos eleme lehet ennek a párharcnak azokban a percekben, amikor Bam Adebayo pihenőt kap. A Miami egyébként a második legkisebb arányban engedte az ellenfeleinek a gyűrűközeli befejezéseket, ebben egyébként a Boston is hasonlóan szerepel, a különbség csak annyi, hogy míg a Celtics ellen a gyűrű alól alig 68%-kal dobnak a csapatok, addig a Miami majdnem 71%-kal nyeli be ezeket a kosarakat, ez pedig jelentős különbségnek számít a mezőnyben.

A Boston támadójátékában az a leginkább lenyűgöző, hogy rengeteg variációs lehetőséggel dolgoznak és sok alternatívát képesek hatékonyan működtetni az ellenfelek védekezésétől függően. Talán az egyik leggyakrabban látott játéka a csapatnak a „szarv” figura, ezt elsősorban akkor tudja a leghatékonyabban alkalmazni a Celtics, ha két magassal van fent a pályán – ez legtöbbször Porzingis és Horford. A két játékos egyszerre megy zárást adni az irányítónak, majd amelyik magas zárásába belevezette a labdát Holiday vagy White, az kifelé válik a blokkból (a másik értelemszerűen bent fog pozíciót). Legjobb esetben ekkor egy gyors üres triplahelyzetet tud teremteni a csapat, amelyiket mindkét játékos megbízhatóan tud dobni (Porzinigs 37%-a mellett Horford is 42%-kal céloz innen). Ha jól rotál az ellenfél és kiér a kinti dobásra, akkor mindkét alsóposztos játékos lendületből, leütésből is meg tudja verni az ellenfelét, és az erre reagáló elcsúszott védekezést darabjaira tudja szedni, melynek eredménye rendszerint egy kinti dobás, túlzás nélkül pedig szinte teljesen mindegy, hogy ki kapja a labdát: Tatum és Brown mellett White, Holiday, de a kispadról egyértelműen az ebből élő Hauser és Pritchard is magabiztosan várni fogja ezeket a labdákat. Ugyanebből az alapjátékból adódik számos más opció is, például az, hogy Porzingis vagy Horford nem kap labdát a kifelé válásból, csupán annyi a szerepük, hogy lekössék plusz egy védő figyelmét – ekkor a labdakezelő megbonthatja a rendezetlen védelmet, így kialakulhat egy üres kinti dobóhelyzet a gyenge oldali sarokban is. Ezek a Miami védekezése ellen is kifejezetten működőképesek lehetnek, elsősorban azért, mert Gabe Vincent személyében egy jó perimétervédő távozott a Miamiból a tavalyi konferenciadöntő óta. Porzingis célja természetesen az lesz, hogy Bam Adebayót kihúzza a palánk alól – ha lekerül hozzá a labda, akkor kézenfekvő lenne, hogy Tatum ad egy üres blokkot Whitenak vagy Holidaynek (attól függ, hogy kinek a kezében lesz többet a labda), az irányító így akár egy hátsó befutással labdát kaphat az üres területben a festékben, de ha a gyenge oldali védekezés reagálni tud rá, akkor mindenképpen lesz egy üres dobóhelyzet megint a sarokban. Ugyan a Miami védekezése az ötödik helyen legjobb volt az alapszakaszban, de Jimmy Butler hiánya ezt teljesen felülírjamost, az ő védőoldali jelenléte nagyon fog hiányozni a párharcban, különösen ezekben a labda nélküli mozgásokkal teli szituációkban. A Boston 44%-kal értékesített saroktriplái a legjobbnak bizonyultak az alapszakaszban, éppen ezért valószínűleg a Butler nélkül felálló Miami ellen erre kiemelt hangsúlyt fog fektetni Joe Mazzulla.

A párharc során a legnagyobb jelentősége a Porzingis-Adebayo matchupnak lesz. A lett játékos magassági előnyét, dobókészségét és hátvédekkel vetekedő labdavezetési képességeit egyértelműen kihasználhatja még a liga egyik legjobb védőjével szemben is a periméteren, de akár a gyűrű közelében is. Adebayo a három egymás elleni mérkőzésen az alapszakaszban közel 17 percen át fogta szemtől szemben Porzingist – nála többször csak Myles Turner és Mitchell Robinson nézett szembe a lett játékossal az alapszakaszban. Ezekben a percekben a Celtics magasembere 41 pontot dobott 55%-os hatékonysággal, eközben pedig a csapat támadóhatékonysága 136 pont volt száz labdabirtoklásra vetítve – finoman szólva sem itt mutatkozott meg az, hogy miért tartozik a Heat centere a legjobb védők közé a mezőnyben. Adebayo egyetlen fegyvere a fizikalitás lehet Porzingis ellen, ha viszont Horfordra kerül védekezésben, akkor ez az előnye is eltűnhet. Adebayo mellett Kevin Love fog majd még perceket tölteni a Celtics magasain, ezeket valahogy túl kell élnie a Heatnek, de felmerülhet akár az a lehetőség is a csapatnál, hogy Erik Spoelstra reintegrálja Thomas Bryantet a csapatba – ez elsősorban támadásban jelentene plusz opciókat, védekezésben viszont nettó hendikepben lesz vele a csapat (akár Porzingisre, akár Horfordra rotál majd a játékos), így nem valószínű, hogy komolyabb szerepben tűnne fel Bryant – az is meglepne, ha egymás után kétszer pályára kerülne szoros mérkőzésen. Jayson Tatum, Jaylen Brown és Derrick White őrzését Butler hiányában valószínűleg majd Caleb Martin, Jaime Jaquez és Haywood Highsmith fogja majd egymás között leosztani – itt valószínűleg nem lesznek állandó matchupok, elképzelhető, hogy a többi játékos függvényében fogja majd Spoelstra kirendelni az emberfogást a Celtics két vezérére és labdakezelőjére. Itt érdemes kiemelni azt is, hogy Terry Rozierre sem számíthat a Heat, így gyakorlatilag két kezdőjátékosa nélkül kell, hogy megoldja a játékokat a csapat – alapvetően valószínűleg Rozier fogta volna Holidayt, most valószínűleg Herro vagy Jaquez feladata lesz ez, inkább talán előbbi fog többet dolgozni a veterán hátvéden. A Heat egyetlen reménye természetesen a szívós védekezésre alapuló ellentámadások lehetnek, viszont Jimmy Butler nélkül ez a csapat első ránézésre nem néz ki túl jól a matchupok szintjén – ha a Boston nem lenne ennyire sokoldalú támadógépezet, akkor talán lehetne esély a lassítására, de Mazzulla csapata várhatóan végig azokat a pontokat fogja támadni a floridaiak védekezésében, ahonnan könnyű kosarakat szerezhet és üres dobóhelyzeteket tud kialakítani. Ennek az alfája valószínűleg Porzingis lesz, az ő fenti játékával számos opció nyílik a pontszerzésre, ahogyan fentebb is részleteztük.

Összességében a Heat esetében sosem lehet kizárni a meglepetés tényét, de Jimmy Butler nélkül még a vele egy súlycsoportban lévő keleti középcsapatok ellen is komoly fejtörést okozna Spoelstrának az, hogy hogyan szervezze meg hatékonyan a csapat támadójátékát és védekezését. A Celticsről tudjuk, hogy az alapszakaszban elképesztő módon koncentrált és hidegvérű tudott maradni, a nagy kérdés a csapat esetében csak az, hogy idén végre áttörik-e a gát és képes lesz-e a playoffban is beteljesíteni az elvárásokat – ami jelen esetben egyértelműen a bajnoki cím. A Heat egyértelműen a védekezésére alapozhat, ahogyan tette azt a tavalyi konferenciadöntőben is, de Gabe Vincent távozásával, valamint Jimmy Butler és Terry Rozier sérülésével teljesen más lehet a játék képe, mint közel egy évvel ezelőtt volt. Akkor a Heat el tudta venni a Celtics tripláit, most viszont amellett, hogy nagységrendekkel gyengült a perimétervédekezése, a Bostonnak Porzingis érkezésével a támadások opcióit tekintve a határ a csillagos ég lett – fel van adva tehát a lecke Spoelstrának és a Heat edzői stábjának. Caleb Martintól jelen esetben is extra teljesítményre lenne szükség a Miamiban, kérdés, hogy a tavalyi playoff-szereplése csak fellángolás volt-e, vagy átültethető ez az idei sorozatra is. Az ő védekezésére és támadóoldali sokoldalúságára ugyanakkora szüksége lesz a Heatnek, mint Adebayo és Herro konzisztens jó teljesítményére, és ehhez kell, hogy hozzájöjjön majd Robinson, Jaquez és Highsmith hatékony játéka is – nem biztos, hogy ezek azok a nevek, akik kiegyensúlyozottan hozni tudják az extrát egy Boston elleni sorozatban. Sok tényező függvénye tehát az, hogy a Heat tisztesen helyt tud-e állni, az akarattal és az alázattal biztosan nem lesz probléma a floridaiaknál, de van az a szint, amikor ez már nem tudja ellensúlyozni a kulcsemberek hiányát. A világ szeme ezúttal is Erik Spoelstrára szegeződik, akinek ismét bizonyítania kell, hogy fontos hiányzók ellenében is képes a játékosok szerepének helyes meghatározására és azok okos rotálására – viszont a Miami nagyon nehéz helyzetben lesz így is és hiába a korábbi évek elképesztő underdog playoff-futása, most egy sérült csapattal talán még kevesebb reményt fűzünk Adebayóék bravúrjára.

Tipp: Mivel a Boston még a Heat legendássá váló rájátszás menetelései ellenére is toronymagas esélyese ennek a sorozatnak, így a teher is a kelták vállát nyomja. Az elmúlt négy évben háromszor találkoztak egymással a felek a konferenciadöntőben, így jól ismerik egymást a csapatok – viszont most az a helyzet, hogy míg a Heat gyengült a tavalyi szezonhoz képest, addig a Boston még annál is több dimenzióban tud játszani, ez pedig nagy szakadékot teremthet a két gárda között a sorozat folyamán. A Miami imidzsét ismerve nem zárjuk ki, hogy egy, akár két meccset is el tud majd lopni a Celticstől abban az esetben, ha hatékonyan le tudja zárni a passzsávokat és ezzel képes levédeni ellenfele kinti helyzeteit, viszont a realitás az, hogy legfeljebb hat, de inkább öt meccsen Tatumék jutnak tovább. 4-1, legfeljebb 4-2 a Boston javára.

 

Kérjük, hogy látogass el a Kezdő5 támogatói felületére, ahol plusz tartalmak várnak! Részletek ide kattintva!