Playoff-percek: klasszikus Warriors, klasszikus Westbrook?

Kezd szépen összeállni minden a Raptorsnál

Az első meccs vesszőfutása után szépen lassan felveszi a ritmust a Toronto, a kezdőötös jól működik együtt, Kyle Lowry kezd formába lendülni, Leonard és Siakam is nyert már mérkőzést a csapatnak, Danny Green és Marc Gasol végzi a piszkos munkát, ráadásul a negyedik összecsapáson a nyolcfős érdemi rotációban mindhárom csere remekelt. Powell és Ibaka összehozott egy 12/15-ös mezőnymutatót, az erőcsatár 8 pattanót és egy demoralizáló blokkot jegyzett, Fred VanVleet pedig 9 pontja mellett 4 gólpasszt tett a közösbe. A leglényegesebb mégis az, hogy a hosszú playoff-menetelés kulcsa, a csapatvédekezés szinte az egész eddigi párharcban stabilan állt a lábán, az első meccsen még kaptak 103 pontot (ami egyébként nem is számít soknak), azóta viszont felvonták a várárok feletti hidat, sorrendben 82, 93 és 85 pontot kaptak, gyakorlatilag teljesen lebontották a Magic támadójátékát, amely sem a periméteren (7 tripla), sem a festékben (50-36-ra nyert itt a Toronto) nem hatékony - Marc Gasol időnként legszebb napjait idézően tömködi be a réseket a festékben... Hazai pályán az ötödik meccs kötelező győzelem, és jelenleg úgy tűnik, hogy nem játszhatnak annyira rosszul, hogy ezt innen elrontsák. 

Az Orlandónak elfogytak a fegyverei

Először Nikola Vucsevicset tette teljesen súlytalanná a Toronto védekezése, majd a Toronto támadójátéka, aztán szépen elkezdtek dőlni a dominók: DJ Augustin teljesen eltűnt, Isaacet nem lehetett pályán tartani, majd a padról eddig jól beszálló Terrence Rosst nullázták le - a sorrendben 10, 15, majd 24 pontot szóró egykori torontói ma egyetlen mezőnykosarat szerzett, a harmadik negyed végén a dudaszó pillanatában egy kétségbeesett távoli hárompontost, cserébe viszont -25-ös +/- mutatóval zárt, védekezésben sem működött vele a gárda. A Raptors láthatóan könnyedén együtt él azzal, ha Aaron Gordon és Evan Fournier dobál, most már Michael Carter-Williamsre is figyelnek, hogy ne őrüljön meg, innentől kezdve pedig a Magic meg van lőve. Még esetleg azzal próbálkozhat az edzői stáb, hogy beteszi Rosst a kezdőbe és megpróbálja lendületből túldobni az előrejátékban azért még messze nem jó Torontót, csak ezzel meg az a probléma, hogy 48 percen keresztül kellene fenntartani a ritmust, erre pedig alkalmatlan a Ross nélküli második sor - arról nem is beszélve, hogy Ross ma is 31 percet játszott, próbálgatta ezt a taktikát Steve Clifford, igen gyenge hatékonysággal. Nem lennénk most az Orlando vezetőedzőjének helyében, mert ránézésre a feltüzelés és a motiváció maradt az egyetlen fegyver a kezében, csak 1-3-nál nehéz elhitetni a játékosokkal, hogy lehet még keresnivalójuk. 

Doc Rivers ellőtte az utolsó patront is?

Ivica Zubac gyengeségeit már a párharc első perceitől kezdve igyekezett kihasználni a GSW, ráadásul Cousins kidőlése után még nehezebb helyzetbe került a fiatal horvát, mert a hasonló méretű Andrew Bogut minden hájjal megkent spílerként jobb nála, Kevin Looney pedig atletikusabb, így Rivers nem nagyon tudta használni. Mégis kezdett, mivel az elzárásaira nagy szüksége volt a Clippers kezdőötösének, a negyedik meccsen viszont JaMychal Green került a helyére, aki ugyan nem center, de papíron jó opció Bogut ellen (bedobja az üres triplát, így őt ki tudja húzni a palánk alól), és jó opció Looney ellen is (atletikusabb és keményebb). Green aztán végül támadásban ebből szinte semmit nem hozott, védekezésben viszont nagyszerűen játszott a pálya minden pontján. 

A Clippersnek azonban komoly gondot okozott, hogy Zubac nem szedte le a labdás emberről a védőket, boldog-boldogtalan próbált elzárásokat adni a labdásnak, nagyon kevés sikerrel. Nem véletlen, hogy az első negyedben egészen extrát játszó újonc, Shai Gilgeous-Alexander parádéjával tartotta magát a Los Angeles, mert egy-az-egyben egyedül neki van olyan atletika-dobókéz csomagja, amivel boldogulni lehet a Warriors ellen (illetve a meccs elején alkotó másik újoncnak, Jerome Robinsonnak). Ezzel a féloldalúsággal még együtt tudott volna élni a gárda, mert cserébe a gyorsabb védekezéssel Curryt nagyszerűen limitálták, de azzal már nem, hogy a kispadról beszálló Williams-Harrell szuperduó egyszerre mondott csődöt. Harrell hiába dobott 10 pontot, mindössze 8 mezőnykísérlet jutott neki, nem harcolt ki büntetőt, a Warriors őt szorította ki a komfortzónájából, míg Lou Williamsnél az előző összecsapáson megkezdett munkát fejezte be. Még ez sem lett volna tragédia, de az már a meccsbe (és valószínűleg a párharcba) került, hogy a cseresor védekezése egész egyszerűen nem működött, Wilson Chandler például lassított felvételnek tűnt. 

Nagy kérdés, hogy maradt-e még bármi Rivers tarsolyában, mert hiába limitálta szépen Curryt az alacsonyabb szerkezettel, cserébe Klay Thompsonra már nem maradt erő, Durantnek már most mindegy, ki védekezik rajta, egyszerűen átdobálja - valószínűleg az ötödik meccsen ugyanezt próbálja még tökéletesebben játszani, jobban figyelni Thompsonra és kvázi feladni Durantet, egyébként pedig térdre, imához...

Klasszikus Warriors-meccs

Nagyon nem kell túlragozni a címvédő játékát, kismilliószor láttuk már, hogy Curryre nagyon figyel az ellenfél, és Klay Thompson elszabadul, Durant megállíthatatlannak tűnik így koncentráltan (ahogy Stan Van Gundy fogalmazott, Durantet jelenleg egyvalaki állíthatja meg, saját maga), hátul a Green és Iguodala, illetve Durant vezette védekezés pedig felveszi a kesztyűt. Még mindig ott tartunk, hogy a Clippers már kénytelen variálni, miközben a GSW ha odafigyel, az alapjátékával gond nélkül veri ellenfelét - így aztán az ötödik meccsen továbbra is elsősorban önmagukra kell figyelniük és hibátlanul végrehajtani a tuti play-hívásaikat. 

Ez egy elég ritka söprésnek számít

A látottak alapján nem meglepő, hogy a Boston 4-0-val lépett át az Indianán, a Pacers egyértelmű gyengeségeiről mi is rendszeresen írtunk a párharc alatt, a történelem során azonban egyik együttessel sem sűrűn fordult elő hasonló. A Celtics ugyanis az 1986/1987-es szezon óta mindössze másodszor (!) tudott kisöpörni bárkit (egyszer a Knicks ellen sikerült az első körben), illetve az ötvenes évek verhetetlen csapata és az említett nyolcvanas évek közepe között is mindössze kétszer jutott túl egy körön veretlenül.

Ha megfordítjuk, akkor pedig az Indynél sem ez a megszokott: a franchise története során ez a második alkalom, hogy kisöpörték az együttest, igaz, az elsőhöz csak két évet kell visszatekernünk az időben.

Ez kosárlabda és nem cirkusz

Az előző mérkőzésen is eléggé túlzásba vitték az OKC játékosai az "izmozást", minden jó megoldásuk után provokálták a Portlandet, mi pedig már akkor is leírtuk, hogy nem szabad elmenniük ebbe az irányba, főleg, hogy azon a meccsen gyakorlatilag minden egyszerre jött össze nekik. A Thunder most is hasonló felfogásban lépett pályára, Russell Westbrook már az első félidőben a nyelvét nyújtogatta és kihívóan nézett a Blazers-padra, amikor átdobta Damian Lillardot, ez pedig visszaütött később - de róla írunk kicsit lejjebb. 

A lényeg a Blazers reakciója. Terry Stotts alakulata már akkor sem ült fel az OKC-játékosok által generált cirkusznak és Lillard most sem zökkent ki semmitől, még attól sem, hogy ő maga elég rosszul, 0/6-tal kezdett mezőnyből. Tette a dolgát, mint ahogy az egész csapat, nem foglalkozott sem a Thunderrel, sem a játékvezetéssel, csak arra koncentrált, hogy a legjobb döntéseket hozza, majd a második negyed végétől kezdve megérkeztek a dobások is, innentől pedig már az történt, amit ők akartak, úgyhogy végül tulajdonképpen sima, tíz pont feletti győzelmet arattak.

A portlandi játékosok el is mondták, hogy nem foglalkoztak semmi mással, csak azzal, hogy a saját dolgukat a lehető legjobban csinálják, tiszta fejjel, higgadtan kosárlabdáztak, ezt pedig például az is jól jelezte, hogy Lillardék Zach Collinst elrángatták egy "veszélyes" helyzetből, amikor három másodpercet fújtak rá a játékvezetők. A nyilatkozataik, a viselkedésük abszolút példamutató, ezt pedig kiváló játékkal is sikerült alátámasztaniuk - ők a legjobb példa arra, hogy lehet feszültséget kelteni, vagy megpróbálni belemászni az ellenfél fejébe, de mindez csak akkor ér valamit, ha közben a saját dolgát is tökéletesen végzi egy csapat. Több olyan együttes is van ebben a rájátszásban, ahol illene ezen elgondolkodni...

Westbrook...

Annyiszor leírtuk már Russell Westbrookkal kapcsolatban az utóbbi évek során, hogy mi a gond az ő játékával, mentalitásával és a fentiekben is utaltunk rá, hogy nem feltétlenül a megfelelő dolgokkal törődött, hogy most már ezt nem ragozzuk külön, csak egy-két statisztikát hoznánk a konkrét teljesítményével kapcsolatban.

Az utolsó tíz dobását elrontotta, a teljes második félidőben egy pontot szerzett az első félidei "cirkusza" után, a dobáskiválasztását pedig jól jelzi, hogy 21 mezőnykísérletéből csak három érkezett a festékből, az összes többi tempó volt - ezt pedig természetesen köszönte szépen a Portland. Ezt az is bizonyítja, hogy egyszer, amikor Enes Kanter maradt ott vele egy-egyben a periméteren, az egész kispad beüvöltötte, hogy "hátrálj", vagyis hogy Westbrook dobjon (és dobott is, ahogy kérték...), illetve amikor Aminut egyszer visszacserélte Stotts, akkor David Vanterpool segédedző csak annyit mondott neki, hogy "ne segíts be Russra, engedd dobni". Ráadásul a három benti kísérletét is mind elhibázta, úgyhogy ez volt playoff-pályafutása második olyan meccse, ahol nem szerzett pontot a festékből...

Összességében ez volt Westbrook karrierjének legrosszabb félideje a dobást tekintve és ez volt a 29. olyan meccse pályafutása során, amikor legalább 15 dobást hibázott el - mióta ő a ligában van, messze ez a legtöbb a vonatkozó listán. Engedjük, hogy a kedves olvasók vonják le a következtetést mindebből, csak annyit tennénk még hozzá, hogy ebben a párharcban négyből kétszer volt szörnyű estéje, ezen pedig most konkrétan jó eséllyel elment a szezonjuk.