Playoff-percek: mi lesz veled, Bucks és Suns?

Bízott Grant Williamsben a Celtics

A Bucks ezúttal is azt a taktikáját választotta, hogy inkább a triplák védését adták fel, és itt is a hangsúlyt arra fektették, hogy lehetőleg Grant Williams vállaljon. A mérkőzés elején működött is ez az elgondolás, 2/7-rtelől kezdett kintről Williams, és láthatóan el is bizonytalanodott a második negyed során, néhány alkalommal a teljesen üres helyzeteibe sem mert már beleállni, de Ime Udoka és a csapattársai egyaránt töretlenül bíztak benne, sőt, egyenesen mondták is neki, hogy dobja rá továbbra is a helyzeteit, és azok elkezdtek beesni. Williams végül 7/18 bedobott triplával zárt, a 7 hármas holtversenyben rekord egy hetedik meccsen, csak Stephen Curry (2x) és Marcus Morris (1x) tudott korábban hasonlót felmutatni, 18 triplába pedig soha senki nem állt bele korábban egy hetedik meccsen, az eddigi csúcsot Curry tartotta 15 próbálkozással. Nem túlzás azt állítani, hogy az élete meccsét játszotta, a 27 pont és a 7 bedobott hármas is karriercsúcs, és nem csupán a rájátszásra értve, a korábbi legjobbja 21 pont, illetve 6 bedobott hármas volt, mindkettőt ugyanebben a párharcban érte el a második meccsen.

Williams mellett csapatszinten is bízott a triplázásában a Celtics, az 55 rádobott, és a 22 elsüllyesztett hárompontos a legtöbb az NBA történetében egy hetedik meccsen, mindössze hatodszor fordult elő, hogy egy csapat egyáltalán 40 triplába beleálljon egy ilyen összecsapáson, és messze felülmúlták az eddigi rekordtartó 2020-as Rockets 49 kísérletét. A 22 találat kettővel több, mint amit tavaly a Clippers összehozott egy hetedik meccsen, nem mellékesen rájátszásbeli franchiserekord is, míg a szintén most továbbjutó Mavericks 19 bedobott triplája a harmadik legtöbb a hetedik meccsek történetében. Ki kell emelni még a 4/6 hármast helyére küldő Payton Prichardot, illetve az 5/9-cel záró Jayson Tatumot, és nagy kalaplengetés jár Udokának is, amiért bízott a játékosaiban.

A Celtics 22/54 hármasa nagyon éles kontrasztban áll a Bucks 4/32-es mutatójával, soha korábban nem fordult elő, hogy egy hetedik meccsen egy csapat 18-cal több triplát dobjon be, mint ellenfele, és bármilyen rájátszásbeli meccsen is csak egyszer, 2016-ban a Warriors a Thunder elleni hatodik meccsen nyerte 21-3-ra a bedobott triplák csatáját. Az egész párharc során 53 triplával dobott be többet a Celtics, mint a Bucks, ekkora különbség sem alakult még ki soha korábban.

 

Antetokounmpo is elfogyott

A végére egyértelműen a Bucks fáradt el jobban, a kiváló kezdés után Giannis Antetokounmpo játékán is egyre erősebben lehetett látni a fáradtság jeleit, és ennek tudható be az is, hogy az első negyedet (10 pont, 8 lepattanó, 6 gólpassz) követően már ő sem tudta a hátán cipelni a csapatát. A második félidőben mindössze 4/16-tal dobott, olyan helyzeteket is elhibázott, amilyeneket máskor nem szokott, valamivel kipihentebb állapotában ez legalább 7/16 lett volna, de teljesen felőrlődött a végére a Celtics védekezésétől. Így is elképesztő párharcot zárt, ő lett az NBA történetének az első játékosa, aki egy széria során elért legalább 200 pontot, 100 lepattanót és 50 gólpasszt, 237/103/50-et hozott végül össze.

A dobóteljesítményére azért nem árt kitérni, eddig leginkább arról esett szó, hogy miként dob Al Horford ellen (33/91 lett ez a párharc végére), de azt is érdemes megjegyezni, hogy a festék védett területén belülről 54/77-tel zárt, azaz 70,1%-kal dobott a gyűrű közvetlen közeléből, míg azon túlról 36/120-szal, vagyis 30%-kal. A Celtics azt csinálta nagyon jól, hogy nem engedte őt többször eljutni a gyűrűig, belekényszerítették őt a számára nehezebb dobásokba, és még a festék védett területén belülről sem tudta hozni az alapszakaszban látott 76,6%-át. Azt is jegyezzük meg, hogy az alapszakaszban is csak 34,7%-kal dobott a védett területen kívülről, de ettől is elmaradt.

 

Mi lesz veled, Bucks?

Az előző bajnok kiesését részben ugyan lehet arra fogni, hogy nem játszott a csapat második (harmadik?) legfontosabb embere, Khris Middletonnal a pályán alakulhatott volna másképp is ez a párharc, viszont az valahol egészen kétségbeejtően hatott, hogy a hiányában mennyire csak Giannisra számíthatnak. Holiday az energiájának a nagyobbik részét védekezésben használta fel, és a 21 pontos átlag tőle nem is lenne rossz, ha ezt nem 36,4%-os mezőnymutatóval hozta volna össze. Őt még így is a jobban teljesítők közé lehet sorolni, az viszont egészen kétségbeejtő, hogy a hátvédrotáció miként nézett ki mögötte, Grayson Allen betlizett, George Hill szinte semmit sem csinált, és Wesley Matthews is igencsak felemás párharcon van túl. Ezen a ponton Mike Budenholzer felelősségét is elő kell venni, mert meccseken keresztül változatlanul próbálkozott ugyanazzal, és azt várta, hogy egyszer csak más eredményt fog kapni, de ez nem történt meg. Ugyanazokat a hibákat követte el most is, amit a korábbi években is nem egyszer, ezúttal viszont nem siettek a segítségére a sztárjai, és akkora kinti tűzerő sem volt ebben a csapatban, mint az előző években.

Itt érdemes felidézni azt is, hogy a deadline előtt Donte DiVincenzo feladásával megszerezték Serge Ibaka játékjogát, amit akkor még lehetett azzal magyarázni, hogy nem tűnt biztosnak Brook Lopez felépülése, de utólag nézve egyértelmű baklövésnek tűnik ez a lépés. Lehet, hogy DiVincenzo sem tudott volna döntő befolyással lenni a párharcra, de az is nagyon valószínű, hogy annál többet tudott volna hozzátenni, mint amennyit Hill vagy Allen felmutatott a Celtics ellen, míg Ibaka összesen 3 percet játszott a 7 meccs során, azt is teljesen tét nélkül.

Nem lenne meglepő, ha a Bucksnál nem történne semmilyen komolyabb változtatás a nyáron, mert elpalástolhatja a problémákat, hogy Middleton nélkül estek ki, ráadásul tették ezt egy nagyon erősnek tűnő Celtics ellen, de az tisztán látszik, hogy minimum egy csereirányítóra szükségük van, ahogyan egy kemény 3&D játékos is elférne a keretükben, valaki olyan jellegű, mint P.J. Tucker, aki a tavalyi bajnokcsapatból egyedüliként készülhet a keleti döntőre.

 

Történelmi csapást mért a Mavericks

Soha korábban nem fordult elő, hogy egy hetedik meccsen 30 pontos különbség alakuljon ki egy félidő alatt, és a Mavericks sokáig esélyes volt arra is, hogy megdöntse a saját, 2005-ös rekordját és minden idők legnagyobb különbségével nyerjen meg egy hetedik meccset. Akkor a Rockets ellen kereken 40 ponttal, 116-76-ra tudtak nyerni, míg ezúttal 2:48-cal a lefújás előtt 45 ponttal vezettek, de a legvégére kieresztettek és engedtek egy 14-2-s futást a Sunsnak, így elmaradt a rekorddöntés.

Ahogyan arról már esett szó, a 19 bedobott triplájuk minden idők harmadik legtöbbje egy hetedik meccsen, Luka Doncic 6/11, Spencer Dinwiddie 5/7 hármassal jelentkezett, előbbi 35, utóbbi 30 pontot ért el, és ezzel Shaquille O’Neal és Kobe Bryant 2002-es teljesítménye óta az első páros lettek, akik egy hetedik meccsen egyszerre jutottak el legalább 30 pontig, de az elmúlt 50 évben is csak Larry Bird és Kevin McHale párosa tudott még hasonlót csinálni. Doncic egymaga annyi pontot szórt az első félidőben, mint a teljes Suns (27), míg Dinwiddie az elmúlt két meccsen több pontot szórt (45), mint a Suns elleni első öt meccsen (35). Csendben azt is érdemes megjegyezni, hogy a Mavericks eddig 4-0-ra áll azokon a meccseken, amikor egy olyan játékosuk ér el legalább 25 pontot, aki nem Luka Doncic.

 

A méreg neve: Luka Doncic

A Suns sok embert forgatott a párharc során az ellenfél legjobbján, de bárki is fogta őt, Doncic tudott valamilyen sikerélményt elkönyvelni. A legtöbbet Mikal Bridges védekezett ellene, és az kimondottan jónak is mondható, hogy 186,6 ilyen labdabirtoklás alatt csak 187 pontot kapott a Suns, ahogyan Doncic 12 gólpasszára is jutott 9 eladott labda Bridges mellől, de ő maga 18/31-gyel dobott róla. Deandre Aytonnal szemben már nem volt ilyen hatékony, róla csak 18/43-mal célzott, de mellőle kiosztott 15 gólpasszt 3 eladott labdával, és abból a 63,6 labdabirtoklásból, amikor a center védte őt, 110 pontot hozott ki a Mavericks csapatszinten. Még Jae Crowder mellől volt a legcsendesebb, de ellene nem is vállalt sokat, 4/11-gyel zárt róla, és a Mavericks is átlag 1 pont körül hozott ezekből a labdabirtoklásokból. Sokkal aktívabbnak bizonyult Chris Paul ellen, akivel szemben a 8 gólpasszára jutó 11 eladott labdájának nemigen örülhet, ellenben a 11/20 jó dobásának már igen, ahogyan annak is, hogy 48,9 labdabirtoklásból 65 pontot hozott ki ebből a párharcból a Mavericks. Cameron Johnson ellen is lehetett sikerélménye Doncicnak, a 16/34-es mezőnymutató sem rossz, ráadásul a csapata 38,8 ilyen labdabirtoklásból 65 pontot hozott ki. Mindez kiválóan szemlélteti, hogy bárki is védekezett Doncic ellen, abból vagy saját maga, vagy a csapat profitálni tudott, a Sunsnak folyamatosan meg kellett válogatnia, hogy éppen melyik mérget nyelje le.

 

Tovább sújt a Chris Paul-átok

Chris Paul pályafutása során ötödször kapott ki úgy a rájátszásban, hogy a csapatával 2-0-s előnybe került, 2008-ban a Hornets, 2013-ban és 2016-ban a Clippers, míg 2021-ben és 2022-ben a Suns játékosaként esett ez meg vele. Már a négy 2-0-ról elveszített párharcával is rekordtartó volt, most tovább erősítette a vezető pozícióját, és ebben most nagyon benne volt a keze, utoljára a második meccsen játszott jól, az utolsó öt meccsén 9,4 pontot és 5,8 gólpasszt átlagolt. A hetedik meccsen sem tudott elszabadulni, 10 pont és 4 gólpassz került csak a neve mellé, és vele a pályán -39-ben zárt a Suns, ami Paul pályafutása során a legrosszabb, beleértve az alapszakaszt és a rájátszást is.

Nem csupán Paul tűnt el teljesen, a hatodik és a hetedik meccsen Devin Booker is betlizett, a továbbjutást eldöntő összecsapáson 11 pontot szenvedett össze 3/14-es mutatóval, és vele a pályán -41-ben zárt csapata. Az első félidőben teljesen tehetetlen volt ő is, a Paul-Booker páros 3 ponttal és 0/11 jó dobásnál állt a nagyszünetben, és mindent elmond a csapat teljesítményéről, hogy a meccs végére a 12 ponttal záró Cameron Johnson lett a legeredményesebb játékosuk.

 

Pikáns mellékszál

Noha Deandre Ayton összességében nem hozott rossz rájátszást, de a hetedik meccsre ő is eltűnt, Monty Williams által bizalmasnak nevezett indok miatt csak 17 percet töltött a parketten, ami alatt 2/5 dobásból 5 pontot szedett össze. Ilyenkor juthat eszébe a Suns-szurkolóknak, hogy 2018 nyarán odavitték a csapathoz azt az Igor Kokoskovot, aki a szlovén válogatottnál Doncic edzője volt, majd ezt követően mégsem őt, hanem Aytont draftolták az 1/1-gyel. Kokoskov mindössze egy szezont kapott a Suns vezetőedzőjeként, 19-63-as mérleget értek el az irányítása alatt, most viszont ismét Doncic oldalán, a Mavericks segédedzőjeként örülhetett annak, hogy kiejtették egykori csapatát.

 

Mi lesz veled, Suns?

Továbbra is látni a fejlődési potenciált a tavalyi döntősben, Devin Booker, Miles Bridges és Deandre Ayton is lehet még a jelenlegitől jobb, ugyanakkor az utóbbi esetében komoly döntést kell majd meghozni a nyáron. Ayton korlátozott szabadügynök lesz, és arról hallani, hogy valahol a maximum környékén szeretne majd kapni, amit a benne rejlő potenciál alapján akár meg is érdemelhet, de a Mavericks ellen voltak azért komoly leolvadásai, nem tudta rendszeresen kihasználni a fizikai fölényét, és a hetedik meccsen nagyon rosszul nézett ki. Nehéz helyzetben van a Suns, mert a Booker-Bridges-Paul trió is nagy szeletet hasít ki a sapkájukból, így nem engedhetik meg, hogy csak úgy elengedjék, de ha visszahozzák őt, akkor az könnyedén megkötheti a kezüket az elkövetkezendő évekre.

Paul esetében is fel kell tenni a kérdést, hogy mennyi van még benne, mert az alapszakaszban, illetve a rájátszása első felében összességében pozitív képet mutatott, de már a Pelicans ellen is akadtak haloványabb meccsei, míg a Mavericks elleni utolsó öt meccsel nehezen számol el. Nemrégiben töltötte a 37. életévét, azaz a következő rájátszásra már 38 éves lesz, és ha feltételezzük, hogy sikerül őt konzerválni addig, akkor sem biztos, hogy el fogja bírni azt a terhet, amit a Mavericks ellen is cipelnie kellett volna, de nem tudott. Korai lenne elkiabálni, hogy ez volt az utolsó esélyük ebben a formában a bajnoki címre, de az biztos, hogy egy komoly lehetőséget szalasztottak el.

Monty Williamsre is érdemes kicsit kitérni, aki többször is nagyon sokat várva tudott csak meghozni egy-egy döntést, JaVale McGee és Cameron Payne szerepének a lecsökkentésével is bántóan sokat várt, és azt is fel lehet róni neki, hogy a Sunsnak gyakorlatilag nem volt idén klasszikus center nélküli játéka. Jae Crowder a korábbiakban megmutatta, hogy képes small ball centert játszani, Cameron Johnson is megmutathatta már magát ebben a szerepben, de akkor sem nyúlt ehhez a megoldáshoz Williams, amikor egyértelművé vált egy-egy meccsen, hogy Ayton nem tudja kihasználni a fizikai adottságait, és hiába ő az egyik legjobb periméteren védekező center, azért meg lehetett volna próbálni azt is, hogy milyen center nélkül védekezni a Mavericks 5-out felállása ellen.

 

Lecsapott az Év Edzője-átok

Először az 1962-63-as alapszakasz végén osztotta ki az NBA az Év Edzője Díjat, vagyis Monty Williamsé volt a 49. ilyen elismerés. A 49-ből mindössze hat (6) alkalommal örülhetett az adott szakvezető a playoff végén. Szó szerint a ligatörténet legnagyobb edzői alakjainak sikerült megtörnie az átkot, és többször is csak korszakos csapatok élén: Red Auerbach (Boston Celtics) 1965-ben, Red Holzman (New York Knicks) 1970-ben, Bill Sharman (Los Angeles Lakers) 1972-ben, Phil Jackson (Chicago Bulls) 1996-ban, Gregg Popovich (San Antonio Spurs) 2003-ban és 2014-ben. 

Red Auerbachot nem kell bemutatni, Red Holzmanről mindent elmond, hogy ő volt mindkét (1970, 1973) Knicks-bajnokcsapat edzője, azóta se nyert senki a Nagy Almában. A játékosként-edzőként-vezetőként tízszeres bajnok Bill Sharman a 69-13-as Lakerst vezette sikerre (a Winning Time-ban is felbukkan a Lakers GM-jeként, Jerry West vezetői mentoraként). Phil Jackson a 72-10-es Bullst vitte el a végső győzelemig, Gregg Popovich pedig ötször nyert bajnokságot a Spursszel és minden idők legtöbb alapszakasz-győzelmét számlálja. 

Monty Williams nem ehhez a társasághoz csatlakozott, bár a "vesztesek" névsora is impozáns. Pat Riley 1990-ben, 1993-ban és 1997-ben is megkapta a díjat, de nem ezekben az években nyerte bajnoki címeit. Don Nelson edzőként soha nem nyert bajnokságot, de háromszor (1983, 1985, 1992) választották meg az Év Edzőjének - mindketten a legnagyobb hatású szakemberek közé tartoznak az NBA történetében, ahogyan a kétszeres győztes Mike D'Antoni is (2005, 2017).

Az utóbbi években sűrűn előfordult, hogy az Év Edzője adott évben nem nyert trófeát, de előtte-utána összejött neki (Steve Kerr, Nick Nurse, Mike Budenholzer), illetve a még aktív szakemberek közül Doc Rivers és Rick Carlisle előbb nyert egyik csapattal Év Edzőjét, később pedig egy másikkal bajnoki címet. 

Williams számára azért akadnak bőven negatív példák is a közelmúltból, akiket igazi alapszakasz-edzőként tartunk számon: Tom Thibodeau (2011, 2021), Dwane Casey (2018), George Karl (2013), Scott Brooks (2010), Mike Brown (2009), Byron Scott (2008), Sam Mitchell (2007) vagy Avery Johnson (2006). 

A rájátszás idején további érdekességekért keressétek a Kezdő5.hu Twitter-oldalát is.