Beloberk Éva: Az olimpiai bronzérem az egészen más, mint egy 4. hely

Jocha Károly interjúja Beloberk Évával:

Beloberk Évát egy számomra mértékadó szakember a hetvenes-nyolcvanas évek egyik „korszakos” kosárlabdázónőjének nevezte. Amikor Ürömön létrejött a találkozónk, mindjárt többszörös nevetésbe csapott át a beszélgetés. Szóba jött ugyanis, hogy az egykori villámgyors és igen finom csuklóval rendelkező háziasszony hányszoros válogatott is tulajdonképpen?
  
– Hát ez egy valóban érdekes és nem egykönnyen eldönthető kérdés – jött a válasz. - Hivatalosan 279 válogatottbeli szereplésemről tudok, de az idők folyamán köszöntöttek már engem a háromszázadik, sőt, a háromszázötvenedik válogatottságom alkalmából is. A számok tulajdonképpen másodlagosak. A lényeg az, hogy ott voltam és rengeteg élménnyel gazdagodtam is pályafutásom során. 
 
– Ha már ide lyukadtunk ki, rákérdeznék: milyen érzés volt a nemzeti együttesben szerepelni? Talán az első alkalom felidézése lehet különösen érdekes. 
 
– Bár messze nem volt akkora média megjelenés, mint manapság, viszont aki odakerült, az rettentően büszke volt arra, hogy válogatott lett. Számomra mindmáig megdöbbentő, amit annak idején, a nyolcvanas években egy fiatal játékostól hallottam, aki azt mondta: hú de jó, megint kaptunk egy melegítőt, akkor ezt el lehet adni! Nekem ilyesmi soha eszembe nem jutott volna. Bennem még élénken él az, amikor kínai tornacipőben játszottunk, s amikor fehéret kaptunk, az már egy szint átugrását jelentette. Az első adidas lábbelire való átállás pedig ugyancsak nagy esemény volt számunkra a kínai cipők után, amelyeknek semmilyen tartásuk nem volt. Persze a pályák is másmilyenek voltak, mi még salakon is játszottunk komoly meccseket. 
 
– Az első válogatottságig még nem jutottunk el. 
 
– Pedig nagyon élénken emlékszem erre a fontos eseményre! 1974-ben, Szardínia szigetén rendezték az Európa-bajnokságot, ahol én először léphettem pályára a nemzeti együttesben. Ritkaságszámba ment, hogy valaki akkor 18 évesen odakerülhetett a legjobbak közé. Előzményként annyit, hogy Bátor Vili bácsitól sokat tanultam a KSI-ben, majd áthívtak az MTK-ba, Hercze Bandi bácsihoz. Onnan kaptam a meghívót olyanok közé, mint Cziráki Katalin, Thuróczy Nóra, a Horváth-lányok és mások, akik valamennyien nálam jóval idősebbek voltak. 
 
–  Milyen mutatók szóltak a beválogatása mellett? 
 
– Az biztos, hogy nagyon gyors voltam, így sok könnyű kosarat tudtam szerezni az indításokból. A kívülállók szerint jól láttam a pályán, balkezes vagyok, ami más sportágakban sokkal nagyobb előnyt jelent. Egyébként mindent balkézzel csinálok, íráshoz viszont a jobb kezemet használom, mert az iskolában nem engedték meg, hogy balkezes legyek. Meggyőződésem, hogy a későbbieket illetően sokat jelentett számomra a fiatalon volt Eb-részvétel, mert igazi rutint csak világversenyen, annak atmoszférájában lehet szerezni. A bemutatkozásom után egészen a pályafutásom befejezéséig állandó tagja maradtam a magyar válogatottnak. 
 
– Mikor is mondta le a válogatottságot? 
 
– A szomorú eseményt, az 1984-ben megrendezett Barátság Versenyek tornáját követően, ahol semmit nem értünk el. Előzőleg megszereztük a Los Angeles-i olimpián való részvétel jogát. Helyettünk az általunk Havannában legyőzött Koreai Köztársaság utazott az ötkarikás játékokra, ahol ezüstérmet szereztek. Egymástól független szakemberek egybehangzó véleménye szerint ez az 1984-es válogatott a legerősebb volt valamennyi más együttesünkkel összehasonlítva. Ezek után megnéztük az olimpiát, majd elmentünk a Barátság Versenyekre, ahol meccset sem nyertünk. Az vesse ránk az első követ, aki ezért bárkit is elmarasztalna a történtek után.
 
– Melyik világversenyére emlékezik a legszívesebben?
 
– Több okból is a Budapesten, a később leégett BS-ben, 1983-ban lebonyolított kontinensvetélkedőre. Azért is, mert több mint három évtized után sikerült ismét dobogóra állnia a magyar válogatottnak egy Európa-bajnokságon, de azért is, mert az év márciusában született a fiam, és én augusztusban már teljes értékű harcosa tudtam lenni a bronzérmet szerzett válogatottnak.
 
– A válogatott meztől 1984 végén végleg elköszönt.
 
– Az akkor történteket soha nem fogom tudni feldolgozni. Úgy gondolom, valamennyi csapattársam így van vele, hiszen nem egyszerűen egy olimpiai részvételi lehetőséget vettek el tőlünk, hanem egy sikeres szereplésre is komoly esélyünk volt. Engem egyébként elsősorban az motivált, hogy a moszkvai (1980) olimpiai negyedik hely az alig valakit érdekel. Ha azt mondom, hogy van egy olimpiai bronzérmem, annak egészen más az akusztikája. A kettő között akár csak árnyalatnyi különbség is van, a kettő ettől függetlenül egészen más. 
 
– Az itthoni játékot végül nem ezért hagyta abba?
 
– Néhány hónappal később megsérült az ujjam, össze kellett drótozni. 1985 őszén – miután betöltöttem a 30. évemet – kimehettem Ausztriába, ott a Donaustadt Wien együttesében, majd Sankt Pölten városában folytathattam. A harmadik, ingázó ausztriai évemben a játékkal párhuzamosan Békásmegyeren elkezdtem tanítani a Pais Dezső Általános Iskolában. Következő munkahelyem az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban adódott, ahol nyolc évet töltöttem el. Amikor a tanítás mellett döntöttem, elsősorban azt tartottam szem előtt, hogy ami korábban a fiam életéből kimaradt, azt igyekezzek felé letörleszteni. Tanárként ugyanis sokkal több időm jutott a családra.
 
– Azután egy idő után újabb váltásra határozta el magát.
 
– Igen, mert a tanári életformát – család indítása, iskola, melegítő, tornacipő, órák levezetése, hazafelé bevásárlás – kicsit monotonnak éreztem. Mivel mindmáig minden porcikámban nőnek érzem magamat, így valami újra vágytam, kikerülni ebből a monotóniából. Életem végéig semmiképpen nem akartam „leragadni” a tanári pályán, és több diplomám is van – a TF-en kosárlabda szakedzői és sportmenedzseri, mellette elvégeztem a Vendéglátóipari Főiskolát is –, ezek birtokában elmentem a III. kerületi sportéletet koordináló irodába dolgozni. Néhány év után a városligeti Műjégpályára mentem át, majd a Margitszigeti Atlétikai Centrum („lánykori nevén” az Úttörő Stadion) volt a következő állomáshelyem, ahol igazgatóként kaptam lehetőséget. Ez volt az utolsó munkaköröm, innen már nyugdíjba mehettem.
 
– Mi mindent lehetne ebből az időszakból kiemelni?
 
– A 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság legnagyobb szurkoló bázisa a MAC-stadion volt 11 ezer 500 nézővel. Természetesen ehhez az ország legnagyobb felületű kivetítőjére volt szükség. Elköszönésem előtt még levezettem a rekortán pálya teljes felújítását. Nyugdíjazásomat követően ég egy ideig visszadolgoztam, majd végleg befejeztem.
 
– Egy nehéz kérdés a végére: mit látott a soproni női olimpiai kosárlabda csoportselejtezőn?
 
– Mivel személyesen is ott voltam, így lehet véleményem is. Persze, hogy sajnálom az elszalasztott lehetőséget, hiszen az olimpiai részvétel a sportág számára is egy óriási lendítőerő lehetett volna. Türelmetlenül játszottak a lányok a spanyolok ellen, ráadásul az ellenfél védekezésváltására képtelenek voltak reagálni. Ha csak a támadóidőkkel jobban gazdálkodnak, máris több esélyük lett volna.

Kérjük, hogy látogass el a Kezdő5 támogatói felületére, ahol plusz tartalmak várnak! Részletek ide kattintva!

Fotó, slide: hunbasket.hu