A Clippers-építkezés főpróbája: az 1999-2000-es Orlando Magic

2000.augusztus 3-a egyértelműen az Orlando Magic napja volt az NBA-ben, hiszen egyszerre három cserét is nyélbe ütöttek - a Doc Rivers edzette gárda 1999-2000-es szezonja és a 2000-es nyár mozgásai gyanúsan sok tekintetben a Los Angeles Clippers 2018-19-es szezonjával és idei nyarával állíthatóak párhuzamba, ezeket boncolgatjuk. 

Az Orlando az 1989-90-es szezonban csatlakozott a ligához, és a kezdeti évek vesszőfutása után előbb Shaqet, majd Penny Hardaway-t sikerült megszerezniük, 1994-ben már playoffba jutottak, 1995-ben nagydöntőztek, 1996-ban pedig csak a 72-10-es Chicago Bullstól kaptak ki a keleti főcsoportdöntőben. Floridában tehát hamar hozzászoktak a jóhoz, így villámcsapásként hatott, amikor Shaq elhagyta őket 1996 nyarán. Nem sokkal később Hardaway sérült le, ami után már nem tudta konzisztensen hozni a ligaelit szintet - a Magic első nagy generációjának az 1999-es csonkaszezon tette be a kaput. Az 50 meccses alapszakaszban hiába végeztek 33-17-es mérleggel, a playoff első körében szégyenszemre kiestek az Allen Iverson vezette, közel sem világverő Philly ellenében. 

Az 1999-es nyár az újjászervezésről szólt: John Gabriel GM Doc Riverst szerződtette, a korábbi kiváló védőjátékosnak ez volt az első vezetőedzői megbízása az NBA-ben, Penny Hardaway-t pedig elcserélte. A gárda az előző évben két egyéni díjat is elnyerő Darrell Armstrong, továbbá Bo Outlaw és a szárnyait bontogató Ben Wallace vezetésével ugyan csak 41-41-es mérleget rakott össze, ám ez ezzel a kerettel kisebbfajta csodának számított - Rivers az Év Edzője, Gabriel az Év Vezetője díjat is megkapta, amiért karakteres csapatot raktak össze (becenevük a Heart and Hustle volt, utalva arra, hogy szívvel és akarattal mit lehet elérni). 

2000 nyarán tehát adott volt egy kiváló szellemiségű, alázatos játékosokból álló keret egy kezdőirányító-szupercsere átmenettel, Armstronggal - ha ismerős a képlet, az nem véletlen, valami nagyon hasonlót láttuk idén Doc Rivers Los Angeles Clippers-étől is. A folytatás is hasonló volt, kellett a keretbe két-három szupersztár vagy sztárjelölt, akikkel szintet lehet lépni. 

Az egyik sztár Tim Duncan lett volna, aki nagyon-nagyon közel is állt ahhoz, hogy elfogadja a Magic ajánlatát, ám ez az üzlet végül állítólag azon csúszott el, hogy Rivers még Duncannek sem engedélyezte, hogy megszegve a csapat belső szabályzatát, családtagjait a csapat repülőjén utaztassa a meccsekre. Idén, Kawhi Leonard esetében már valószínűleg nem kicsinyeskedtek ilyenekkel a Clippersnél...

A másik sztár Grant Hill lett volna, aki az 1999-2000-es évadban harmadik helyen végzett az MVP-szavazáson. Őt végül sikerült is behúzni az egyik augusztus 3-ai cserében, annak ellenére, hogy a playoff előtt pár nappal megsérült a bal bokája, majd a playoff első körében erre még rá is sérült - akkor ennek még nem tulajdonítottak jelentőségét, hiszen a bokasérülés talán a leghétköznapibb probléma a kosárlabdában. A csere másik oldalán az év Második Újoncötösébe választott hátvéd, Chucky Atkins mellett az 1999-2000-es évadban már villogó Ben Wallace szerepelt - ismét egy kísérteties hasonlóság, ezúttal a Paul George-cserével, ahol (többek között) szintén ígéretes tehetséget kapott a másik oldal a sztárjáért. 

Az Orlando emellett egy 2005-ös elsőkörös draftjogért (később Fran Vazquezt választották ki vele) elhozta Torontóból a liga egyik nagy tehetségét, Tracy McGradyt is - T-Mac távoli unokatestvére, Vince Carter árnyékában is 15 pont felett átlagolt már ekkor, utólag ez a csere masszív rablásnak bizonyult a Raptors szempontjából.

Akadt még egy harmadik csere is: az 1999-ben az Első Újoncötösbe választott kiscsatár-erőcsatár, Matt Harpring sérülés miatt mindössze 4 meccsen játszott második szezonjában, így könnyű szívvel passzolták le Clevelandbe Andrew DeClercq-ért, akivel a palánk alatti szekciót kívánták megerősíteni. 

A három cseréből aztán minimális haszna lett az Orlandónak - két elcserélt játékosukból később egy extraklasszis center, illetve a liga egyik legjobb csereembere lett. Ben Wallace-t nagyon nem kell bemutatni, a következő hat szezonban négyszer választották az Év Védőjévé, négyszer volt All-Star, ötször választották be az Év Második vagy Harmadik Ötösébe, 2004-ben pedig bajnoki címhez segítette a Detroit Pistonst. Matt Harpring egy szezont töltött a Cavsben, 11 pont felett átlagolt, a következő évadban ugyanezt megtette Philadelphiában is, utána pedig hét éven keresztül szolgálta a Utah Jazzt, első két évében 16 pont felett szórt, öt szezonban is eljutott a 11 pontos átlag fölé - 2010 óta egyébként a Jazz hazai meccseinek szakértő kommentátora. DeClercq karrierjére szót sem érdemes vesztegetni, Floridában töltött évei alatt egyszer sem érte el az ötpontos átlagot...

Az elképzelt álomtrióból aztán álomduó sem lett, hiszen Grant Hill kálváriája az NBA egyik legszomorúbb históriája, rengeteg műtéten esett át, Orlandóban egész egyszerűen nem tudott egészséges maradni - csak akkor 60 meccs feletti szezonokat produkálni, amikor T-Mac már a csapat közelében sem volt. Később Phoenixben mutatta meg, hogy mekkora küzdő, főcsoportdöntőig jutott Steve Nashékkel - valamit visszaadott neki az élet a Suns orvosi stábjának képében. 

Az egyetlen nagy nyereség McGrady lett, aki első két orlandói szezonjában 25 pont felett átlagolt, majd 2002-03-ban és 2003-04-ben is a liga gólkirályává avanzsált. Sajnos azonban mindez nem párosult klubsikerekkel, Torontóban kezdődő pechszériája itt indult be igazán: háromszor jutott rájátszásba a Magic-kel, de egyszer sem élte túl az első kört - ez a balszerencse-sorozata aztán egész prime korszakára kitartott.

2004 nyarán már itt sem volt, Steve Francisért és Cuttino Mobley-ért ment Houstonba - vele dőlt végleg dugába a Magic első próbálkozása, hogy megközelítse a Shaq-Penny éra sikereit. 2004 nyarán a drafton kezdődött az új korszak Dwight Howard ledraftolásával, de ez már egy másik történet...