Egy elfeledett nagycsapat: az 1987-88-as Dallas Mavericks

Az 1988-as NBA-playoff különlegesnek számított abból a szempontból, hogy előtte utoljára 1969-ben tudott duplázni egy bajnokcsapat, ráadásul azzal a Lakers elleni győzelemmel búcsúzott és betonozta be legenda-státuszát a bostoni Bill Russell („több az aranygyűrűje, mint ujja”), így a Pat Riley vezette Showtime Lakersnek sokszorosan is fontos volt a duplázás – a Lakers végül kőkemény 7 meccsen gyűrte le a nagydöntőben a Detroit Pistonst.

A Lakers volt Nyugaton 1980 és 1991 között a "team to beat", Keleten pedig a Pistons 1988 és 1990 között három nagydöntőben játszott és kétszer nyert, illetve 1987 és 1991 között mindig ott volt a főcsoportdöntőben, így mondhatjuk, hogy a 80-as évek második felének két meghatározó csapatáról beszélhetünk. Keleten az egyre több sérüléssel bajlódó Bird vezette Boston már nem, a Jordan köré építkező Chicago még nem tudott versenyre kelni velük, Nyugaton pedig több jó csapat akadt, de huzamosabb ideig senki nem tudott felnőni a Lakers mellé. 

A Houston Rockets (1986-ban) és a Portland Trail Blazers (1990-ben) egyszer-egyszer meg tudta törni a Lakers egyeduralmát, de bajnoki címet már ők sem tudtak nyerni, így ez a két csapat sem annyira ismert már a kosártörténelemben, nemhogy az 1987-88-as Dallas Mavericks. Magyarországon a 90-es évek elejétől lehetett komolyabban követni az NBA-t, amely akkor már Michael Jordanről szólt, 1992-ben a Dream Team további legendás játékosokat ismertetett meg a mainstreammel, sorra jöttek az újabb és újabb fiatal klasszisok, manapság a 80-as évek már csak a nevek szintjén jelentenek valamit. 

A Dallas Mavericksnek ráadásul szerencséje sem volt a 90-es években, amikor az NBA globálisan ismert ligává nőtte ki magát, mert ez az időszak a franchise fekete évtizede, a liga talán legrosszabb csapatának számított nagy sikerek, nagy játékosok hiányában, borzasztó személyi döntésekkel (Jason Kidd elcserélése), bajnoki cím híján komolyabb kultusza sem alakulhatott ki korábban. Majd Dirk Nowitzki és Steve Nash 1998-as érkezése, illetve Mark Cuban sokszor ellentmondásos, de végül sikeresnek bizonyuló tevékenysége emeli ki a nihilből.

Új franchise Texasban

Az viszont már nem annyira ismert tény, hogy lehetett volna mire építkezni, ugyanis a Dallas Mavericks-franchise a nehéz kezdet ellenére a 80-as évek egyik sikerprojektje volt az NBA-ben. Nehezen fogadták be a ligába 1980-ban, amikor 22 csapatból 18 veszteséges volt, ráadásul a két texasi franchise, a Rockets és a Spurs sem repesett az örömtől, de a Don Carter vezette tulajdonosi kör megmutatta, hogy nagyon tudatos építkezéssel nagyon hamar kiváló csapatot lehet építeni szakmai és pénzügyi szempontból is. A Dallas mutatott utat a 80-as évek végén becsatlakozó Orlandónak és Miaminak – a floridai franchise-ok pár év alatt nagydöntőt, főcsoportdöntőt játszottak, pedig szó szerint a nulláról kezdték, ahogyan a Dallas is, mégis kenterbe vertek nem egy tradicionális csapatot. 

De térjünk vissza Texasba: a Mavs 1980 őszén került a ligába egyedüliként (Minnesotában lett volna még új csapat, de arra végül 1989-ig várni kellett), és nem volt könnyű a kezdet – nem csak a liga helyzete és a riválisok rosszallása miatt. Bár azt a Dick Mottát szerződtették edzőnek, aki 1978-ban bajnokságot nyert, 1979-ben nagydöntőzött a Washington Bullets-szel, első draftoltjuk, Kiki VanDeWeghe (akkor még Vandeweghe) kerek-perec megtagadta, hogy egy újonc csapatban kosarazzon, és kierőszakolta, hogy elcseréljék Denverbe. 

Kiki VanDeWeghe már akkor tudta, mit akar: 1983-ban és 1984-ben All-Star Gálán szerepelt, volt közel 30 pontos átlaga is. 1980 és 1993 között játszott a ligában, és még mai szemmel is több, mint elfogadható 36.8%-kal szórta a hármasokat. 1999 és 2001 között végül csak megérkezett Dallasba, két évig volt a gárda segédedzője. 2001 és 2006 között a Denver Nuggets GM-jekén dolgozott (ő draftolta Carmelo Anthonyt és szerződtette George Karl vezetőedzőt), később az ESPN-nél is megfordult szakértőként, jelenleg pedig az NBA kosárlabda-műveletekért felelős elnökhelyettese.

A Dallas két elsőkörös draftjogért cserélte el VanDeWeghe-t Denverbe, amiket aztán remekül használt fel, két remek játékost draftoltak: 1981-ben Rolando Blackmant, 1984-ben pedig Sam Perkinst. Összességében is parádésan használták a játékosbörzét, mivel 1981-ben nem csak Blackmant, hanem Mark Aguirre-t draftolták első helyen, Jay Vincentet pedig a második kör elején.

A draft mellett a kikukázott játékosokban bízhat egy épülő csapat, ebben is jónak bizonyult a Dallas, az első évükben a korábban a Lakers által draftolt, de 25 évesen már a CBA-ben pattogtató irányítót, Brad Davist igazolták le. Davis nem túl ismert játékos, de Dallasban a klub egyik legnagyobb legendája, egészen 1992-ig, visszavonulásáig erősítette a Maverickset – minden csapatnak szüksége van harcos, kemény, vezér típusú játékosokra, akik után mennek a többiek. Davis egy nagyon megbízhatóan dobó, irányító, védekező kosaras volt, aki 1991-ig mindig legalább 73 meccsen szerepelt a gárdában – nem véletlen, hogy 15-ös meze volt az első, amit a Mavericks visszavonultatott. Davis egyébként azóta is folyamatosan a klub kötelékében dolgozik, volt segédedző, tévés és rádiós szakkommentátor, játékosfejlesztésért felelős edző, média-kapcsolattartó. 

Lépésről lépésre

A jó draftok és Davis megtalálása elég hamar kamatozott is: a négy spíler vezetésével két év alatt 20 győzelemnyit javultak, 1983-ban pedig egy újabb remek draftjuk volt. Azt a Derek Harpert fogták ki, aki 1994-ig erősítette a csapatot, a liga egyik legjobb periméter-védőjeként tartották számon, aki előbb Davis társává, majd hamar Davis utódjává vált a kezdőben. 1983-84-ben a Harper-Blackman-Aguirre hármas a liga legígéretesebb 1-2-3-as poszton szereplő triójaként először vitte be a playoffba a Dallast, Aguirre pedig All-Starként és az év második legjobb dobójaként zárt. Alig négy évvel VanDeWeghe visszautasítása után a Dallas a liga megérkezett a liga felső harmadába: az első körben 3-2-re lenyomták a Seattle SuperSonicsot, és csak a Lakers állította meg őket a legjobb nyolc között.

1984-ben okosan magas posztra draftoltak, és a pár héttel később olimpiát nyerő Sam Perkinst szerezték meg – a nagyon jó kezű, kintről is veszélyes erőcsatár-center 2001-ig szerepelt az NBA-ben, ebből 1990-ig Dallasban. Később egyébként a Lakersszel, a Sonicsszal és a Pacersszel is megjárta a nagydöntőt, karrieríve igencsak emlékeztet Robert Horryéra annyi különbséggel, hogy ő rendre a vesztes oldalra került a nagydöntőkben.

1984-re tehát összeállt egy olyan, jellemzően fiatal játékosokból álló mag, akiket a Dallas draftolt vagy emelt ki a szürkezónából, a csapat pedig a következő négy évben a playoffban szerepelt. 1985-86-ban fejeződött be az alapcsapat felépítése: ledraftolták a német Detlef Schrempfet (a Dallas tehát úttörőnek bizonyult az európai játékosok területén is, bár itt hozzá kell tenni, hogy Schrempf négy évet töltött a Washington Egyetemen), illetve kimenekítették a Clipperstől James Donaldsont. A 218 centiméter magas center egy Robert Parish-szerű óriás volt, aki félelmetesen megbízható védekezés mellett nem igényelt sok labdát, azt a keveset pedig majdnem 60 %-kal bedobálta, majdnem 80%-kal büntetőzött  – ideális center a rengeteg jól dobó fiatal játékos mellé. (Donaldson erényeit a liga is elismerte egyébként 1988-ban, amikor meghívta az All-Starra, holott abban az évben 7 pontot, 9.3 pattanót és 1.3 blokkot átlagolt.)

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az 1986-87-es szezon volt az első, ahol a Dallas már gyakorlatilag komplett csapatként szerepelhetett, össze is hoztak gyorsan egy 55-27-es mérleget, ami a szezon negyedik legjobb mutatója volt. A gárdában jól mutatkozott be a végül dicstelen karriert futó Roy Tarpley, Donaldsonnak is volt megfelelő cseréje a később a Bullsban gyűrűket nyerő Bill Wennington személyében. A playoffban viszont hiába a jó mérleg, a Sonics 3-1-gyel kiverte őket az első körben, ez pedig azt jelentette, hogy Dick Mottának kitelt az ideje, hét év után megköszönték neki. 

A Dallas szép lassan megérkezik az elitbe... majd sokkal gyorsabban a liga aljára

John MacLeod érkezett a vezetőedző pozíciójára, aki a liga egyik legtapasztaltabb szakvezetője volt ekkoriban: 1973 és 1987 között edzette a Phoenix Sunsot, ez idő alatt egyszer nagydöntőig, kétszer főcsoportdöntőig vezette a franchise-t. 1987-ben a gyenge eredmények miatt menesztették, Dallasban viszont sikerült összerántania a társaságot, és bár az alapszakaszban csak 53 győzelmet arattak és a harmadik helyen jutottak be a playoffba, emlékezetes évet zártak. A Harper-Blackman-Aguirre-Perkins-Donaldson kezdőötös mögött Brad Davis, Detlef Schrempf, Roy Tarpley és Bill Wennington dolgozott, a társaság parádézott – Aguirre és Donaldson All-Star lett, Rolando Blackman megszerezte karrierje 10 000. pontját, akadt egy 11 győzelmes sorozatuk, ráadásul Tarpley megkapta a Legjobb Hatodik Embernek járó díjat is. 

A playoff első körében a Hakeem Olajuwon vezette Houston Rocketsot 3-1-re, a második körben a csoportrivális Denver Nuggetset 4-2-re verték, és jöhetett a főcsoportdöntő, ahol a címvédő Lakers várt rájuk, akiket hét meccsre kényszerítettek. Az első két meccs után 0-2-re álltak, de két sima győzelemmel kiegyenlítettek, majd 3-2-es Lakers-vezetésnél elsőre még sikerült elkerülniük a kiesést – csak a hetedik meccsen kapituláltak. 

Aztán 1988-89-es évad minden szempontból fordulópontnak bizonyult. 

Van, amikor minden bejön: jók a draftok, jól sikerül a kiegészítők megtalálása, nincsenek problémák a játékosokkal, nincsenek sérülések, jól sül el az edzőváltás. Ez viszont nem tart örökké, és a szerencsesorozat nagyon hamar megfordul, és bármihez is nyúl a franchise, nem jön ki jól belőle – ez történt a Dallasszal is. 

Mark Aguirre volt az első dominó: 1989 nyarán lejárt volna a szerződése, ezért 1989 februárjában elcserélték – tény, hogy a csapat csak 25-21-es mérleggel állt, de ebben benne volt Roy Tarpley sérülése is, aki ugye a liga legjobb hatodik embere volt abban az időben. A Pistonstól megkapták a korábbi gólkirályt, Adrian Dantleyt, aki finoman fogalmazva sem vált be, miközben Aguirre játékstílusa tökéletesen passzolt a Detroitba – nyert is velük gyorsan két bajnoki címet…

A következő hibás lépés Detlef Schrempf elboltolása volt Indianába. A Tarpley és Perkins keverékének tekinthető német kiscsatár-erőcsatár soha nem kapott komoly lehetőséget Dallasban, és amikor dönteni kellett, a Mavs menedzsmentje a már bizonyított Tarpleyt választotta, pár nappal Aguirre után Schrempfet is cserélték. Nem tudhatták, hogy az egyébként elképesztően tehetséges Tarpleynak 50 meccs van hátra az érdemi karrierjéből: 1990-91-ben már csak 5 meccsen tudott játszani, majd három évre eltiltották droghasználat miatt… Azt sem sejthették, hogy Schrempf 1991-ben és 1992-ben és az Év Hatodik Embere lesz és háromszor hívják meg All-Star Gálára (1993, 1995, 1997). 1996-ban egyébként Sam Perkinsszel párban segítették nagydöntőbe a Seattle Supersonicsot. 

Ha pedig egy üzlet beindul… Dantley már csak levezetett Dallasban, elvesztették Tarpleyt, Aguirre-t és Schrempfet, és ebből pár hónapból évekig nem tudott felállni a franchise. Egy év szünetet követően még bejutottak a playoffba, de Sam Perkins 1990-es távozása (szabadügynökként a Lakershez igazolt) végleg megroppantotta a gárdát. 1990-91 és 1999-2000 között egyszer sem végeztek pozitív mérleggel (28-54, 22-60, 11-71, 13-69, 36-46, 26-56, 24-58, 20-62, 19-31, 40-42), leginkább reménytelenül vergődtek a nyugati konferencia pincéjében.

A rövid, de pusztító időszak kiheverése közel egy évtizedig tartott, végül stílusos módon egy újonc cseréjével és egy máshol már nem kellő irányítóval kezdődött el a franchise felemelkedése – mint a 80-as évek elején.