Playoff 2013: Az első kör előzetese (5/8)

A Bucksnál már közel sem volt ilyen fényes az év, sőt. A jó, lendületes szezonkezdés után Scott Skiles vezetőedző nagyon nem találta meg csapata játékát, pedig kis túlzással hetente jött egy-egy olyan produkció valamelyik játékostól, amely azt sejttette, hogy nagyon sok tartalék van ebben a keretben – közülük végül Larry Sanders idén alaposan le is tette névjegyét a centerposzton. Az előző év egyik nagy meglepetése, a török Iljasova mélyrepülése tökéletes példa volt arra a káoszra, ami a fejekben volt – ezt az sem segítette, hogy a szakvezető folyamatosan változtatott a csapaton. 2013 január 8-án meg is váltak a mestertől, és helyére Jim Boylan került – nem először. 2004 és 2007 között a Bulls segédedzője volt Skiles alatt, majd a 2007-08-as szezont már ő fejezte be Skiles kirúgása után. Skiles 2008 óta edzette a Milwaukee-t, mindvégig Boylan volt az első számú segédedzője. Nos, a mutatókban nem nagyon mutatkozott meg Boylan hatása, de arra jó volt, hogy a rotáció káoszában egy kicsit rendet tegyen, Ersan Iljasova magára találjon, és valamelyest összeálljon a csapat játéka. A többi gárda mélyrepülése is kellett hozzá, de a Bucks 2010 után újra a playoffba jutott - ennél azonban mindenki többet várt a csapattól.

Az alapszakaszban négyszer találkozott a két csapat, a Miami 3-1-re hozta a párharcot. Utoljára április 9-én futottak össze, akkor a már pihenő Dwyane Wade és Chris Bosh nélkül is sima, 94-83-as sikert aratott a Heat.

Frontcourt. A felső posztokon egyértelműen erősebb a Miami, hiszen LeBron Jamest idén gyakorlatilag nem lehetett megfogni, ő pedig már régóta nem az a klasszikus kiscsatár, erőcsatárként is extra jó produkcióra képes – különösen akkor, ha éppen az ő posztján lyukas egy kicsit az ellenfél. Sem Iljasova, sem Mbah a Moute nem igazán jó opció ellene, hiszen mindkettejüknél gyorsabb és erősebb, ráadásul igazán extra csuklóval sincsenek megáldva, hogy támadójátékban valamelyest kompenzálják James fölényét. Talán Mike Dunleavy dobókészsége okozhat gondot, ő azonban fizikálisan képtelen felvenni a versenyt a Heat ászával. James mellett ott van Chris Bosh – neki már kicsit nehezebb dolga lesz támadásban, mivel az év egyik nagy felfedezettje, Larry Sanders jó opció rá védőoldalon. A Heat palánkja alatt már egyáltalán nem előny azonban Sanders, aki támadásban még messze van a kiforrott játékostól. Kicsit elvonatkoztatva a posztoktól, érdemes megnézni, hogy a Heat sokmozgásos, tulajdonképpen center nélküli játéka mennyire fekszik a Bucksnak – azt kell mondanunk, hogy papíron egészen jól, hiszen egyetlen klasszikus magasemberrel játszanak, Iljasova is inkább egy nagyra nőtt kiscsatár, mint erőcsatár, ennek megfelelően lábon jóval gyorsabb. A Heat ellen a lepattanózás is különösen fontos: a Bucks védőlepattanókban középmezőny elején tanyázik, támadólepattanókból viszont a Nuggets mögött a második legtöbbet szedi – ez figyelmeztető jel lehet Heatnek, akik hajlamosak elveszteni a fonalat a lecsorgó labdák gyűjtögetésénél.

A felső posztok rotációja jobb a Bucksnál, több használható játékosuk van – ez azonban becsapós, mivel a Heat játékában nem annyira az általános képzettség, hanem a speciális tudás a fontos. Ilyen szempontból a Miami jobban össze van rakva, és a playoffban döntő faktornak tartott sokoldalúság jobban kamatozhat összességében. A Bucksnál mindenesetre a kezdők mögött ott van a pontdobásban erős Dunleavy, a jó lepattanózó John Henson, a jó védő Luc Mbah a Moute és az őserő Gustavo Ayon. Variálni tehát tud Boylan, a kérdés az, hogy a változtatások mennyire bolygatják meg a csapat játékát - a Heat ugyanis a legapróbb bizonytalanságot is kíméletlenül büntetni fogja. A Miaminál Shane Battier védekezésben, Rashard Lewis a külső dobásokban, míg Chris Andersen a palánk alatt adhat átmeneti stabilitást.

Backcourt. A Monta Ellis-Brandon Jennings páros éppen olyan, mint a zsiráf: szép, jó nézni - de otthonra azért nem kellene. Jennings idén sem lett All-Star, amit láthatóan megint a szívére vett, ugyanakkor a szezon vége felé már kezdte felfedezni magában az irányítót, és nem vállalt annyi felesleges dobást, mint korábban. Ellisnek ha jó napja van, bárkit képes megszórni – ugyanakkor ezek a teljesítmények az utóbbi időben teljesen rendszertelenül érkeznek tőle. Védekezése érdekes módon összességében javulni látszik – persze nem mindegy, hogy ki az ellenfél... A túloldalon Wade magához képest egészségesen tudta le az alapszakaszt, és ez nem sok jóval kecsegtet Ellisék számára: a Heat legendája a támadójáték minden elemében jó, védekezésben pedig nagyembereknek becsületére váló blokk-statisztikákat hoz – mondani sem kell, a nála alacsonyabb Ellisnek és Jenningsnek ez elég nagy hendikep. Mario Chalmers idén kifejezetten szépen fejlődött irányítójátékban: mintha a bajnoki cím őt is megnyugtatta volna, nyugodtabb és tudatosabb - védőoldalon eddig sem volt rá panasz. Összességében a Bucks nagy erősségének számító hátvédkettős ebben a leosztásban közel sem tűnik kiemelkedőnek.

Az alsó posztok rotációjának külön eleme a támadóspecialisták szerepe. Az egyik oldalon a ligatörténet legjobb tripladobója, Ray Allen, a másikon a szintén félelmetes csuklóval megáldott JJ Redick az, aki azonnal lendületet tud adni csapatának – az idei teljesítmények alapján Redick többet is. Mindkét játékos rutinos playoff-róka, hidegvérrel képesek bedobálni a triplákat és a büntetőket, velük valószínűleg találkozunk majd a meccsek kulcspillanataiban. A Bucks problémája azonban az ebben a csapatrészben, hogy jól védekező hátvédjük gyakorlatilag nincs. A rutinos Marquis Daniels már sokszor kiscsatárt játszik, Ish Smith 180 centis magassága alapvetően limitálja a lehetőségeit – és felmerül a kérdés: Jennings, Ellis és Redick mellett hogyan jutna egyáltalán elegendő perc egy negyedik hátvédnek? A Heatnél a plusz embert Norris Cole jelenti, a fiatal irányító bármikor képes extrát hozni a padról, nem igényel sok labdát – viszont felszedi a parkettát és bedobálja a triplákat, ha azt kérik tőle. Rajta kívül olyan kinti nehéztüzérek állnak a vártán, mint a kiscsatárként és dobóhátvédként is bevethető James Jones és Mike Miller – utóbbinál érdemes megjegyezni, hogy most egészséges és jó formában is van, ellentétben az előző rájátszással.

Edzők. Jim Boylan 20 éve edzősködik, azonban mégis azt mondhatjuk: Erik Spoelstra (és a mögötte álló stáb) olyan keretet és alapjátékot rakott össze, amit Boylannél nagyobb edzőzsenik sem nagyon tudnak megbontani és kihasználni a meglévő gyengeségeit. Spoelstra valószínűleg nem lesz rákényszerítve komolyabb változtatásokra, a "tutit" pedig már tökéletesen hozza. A sérülések sem lehetnek faktorok az edzői munkában, hiszen az elmúlt 1-2 hétben gyakorlatilag a Heat azt szimulálta le a meccseken, hogy mi történik, ha három sztárja tetszőleges eloszlásban sérül meg. Sidney Moncrief szerepe lehet még érdekes, hiszen ő 1982-ben és 1983-ban az Év Védője volt a Bucks színeiben (ez volt az első kettő ilyen díj, amit kiosztottak!), most pedig Boylan segítőjeként találhatna ki valamit védőoldalon – a gond az, hogy a keret nem igazán alkalmas magasabb szintű védőtaktikák végrehajtására.

Konklúzió. Nem látható olyan ellensúly, játékelembeli fölény, plusz motiváció, amely miatt a Bucksnak esélye lenne komolyabban megszorítani a bajnokcsapatot. A Heatnél az okozhat talán gondot, hogy mindhárom sztárjuk elég éles legyen az első meccstől kezdve – de akkor sincs komolyabb gond, ha csak ketten játszanak jól.

Tipp. Ha semmi rendkívüli nem jön közbe, akkor 4-1-re nyeri a párharcot a Miami.