Playoff-percek: nem kellett sokat várni a Clippers small-balljára

Nem kellett sokat várni a LAC small-balljára

Egészen pontosan semennyit, a Jackson-George-Leonard-Batum-Morris ötössel álltak fel a kezdéshez, és azonnal próbálták megnehezíteni Gobert dolgát. Lábon nem voltak elég gyorsak ahhoz, hogy megverjék, és igazából a festékbe is rendre visszaért, az első félidőben szórt 60 pont inkább abból jött, hogy a kinti védők sokszor nem értek ki rájuk, és azt is hozzá kell tenni, hogy a vendégek extrán dobtak kintről: a Jackson-Batum-Kennard trió nyolc hármast vert be, de Cousinstól, Rondótól és George-tól is érkezett egy-egy kinti dobás. A második félidőben sikerült leizolálni a labdás embereket, a shooterek nem kaptak labdákat (vagy nem jókat), emiatt is esett össze a LAC támadójátéka. 

 

Leonardön és George-on ment el ez a győzelem (meg egy kicsit Marcus Morrison)

Az egész Clippers nagyon élesen jött ki erre a meccsre, kivéve azt a két embert, aki nélkül nagyon nehezen tud nyerni a csapat: Kawhi Leonard és Paul George. Leonardön lehetett érezni az akaratot támadásban, volt néhány olyan perc, amikor nem lehetett megfogni a második félidőben, de javarészt csak erőlködött, hátul pedig elég könnyen megadta magát az elzárásoknak. A történethez hozzátartozik, hogy nagyon gyorsan összeszedett két rá abszolút nem jellemző, „buta” faultot mezőnyben (O’Neale kétszer szedett mellette támadópattanót, és ütött oda közben Kawhi), majd a félidő utolsó percében a harmadikat is, szinte végig óvatosabban kellett védekeznie. Paul George inkább hátul volt hasznos, támadásban előjött Wayoff P, az ő szintjén teljesen üres hármasokat, középtávoliakat dobott mellé, a meccs egy pontján 1/11-es mezőnnyel állt. A két vezér egyébként folyamatosan támadta Gobert-t, de sok minden ebből nem jött, lábon nem tudták megverni a nagyembert, és elég hamar fel is adták ezt a taktikát. 

A kiegészítőket nem érheti rossz szó: a cseresor 27 pontot vert az első félidőben, majdnem a pontok felét. A Jackson-Batum-Kennard trió szórta a triplákat, Zubac is aktív volt, Cousins kifejezetten jól szállt be és okozott kellemetlen perceket Gobert-nek, Beverley és Mann pedig védekezésben jeleskedett. A második félidőben Zubactól és Kennardtól jöttek a kosarak, Rondo kiosztott pár gólpasszt (bár azért látszottak a limitjei) - a cseresortól összesen 42 pont érkezett. 

Marcus Morrisról még ejtsünk szót, mert az első félidőben 3/3 kétpontost és 0/1 triplát jegyzett, a második félidőben viszont rákényszerítették, hogy hármasokat dobjon. Kis túlzással fel is adta a Jazz, Morrisnak pedig nem kell kétszer mondani, hogy dobjon: rászúrt nyolc hármast, amiből egy ment be… Ez Leonardék gyengélkedése mellett ma nem fért bele. 

 

Donovan Mitchell elöl, Rudy Gobert hátul nyerte meg a meccset

A francia magasembert igazán csak Cousins tudta ideig-óráig kicsit zavarba hozni, de ezt leszámítva védekezésben akármit próbált ki rajta a Clippers, állta a sarat – a meccs végén bemutatott blokkja a triplánál jól összefoglalja, milyen estéje volt védekezésben. A kettő-kettők után Leonard és George általában visszafordult róla, nagyon ritkán tudták megverni lábon. 

Mitchell az első félidőben nem érezte jól magát, frontérzékenyként beütött némi fejfájás, rossz közérzet, de ez egyébként nem annyira látszott rajta. Az első másfél negyedben inkább bizonytalan volt, sokszor nem érezte, hogy dobnia, passzolnia vagy betörnie kellene, ezt ő is elismerte – a félidő előtt viszont ráérzett a ritmusra, a fordulás után pedig abszolút „zónába” került, tehettek rá bárkit, változatos módokon verte meg. A végén azért ő is benne volt egy csúnyán elpasszolt labdával abban, hogy LAC-nak esélye nyílt a felzárkózásra, de ennyi hiba talán belefér…

 

Mindkét csapat visszavárja a hiányzóit

Az egyik oldalon Joe Ingles próbálta pótolni Mike Conley-t támadásban, vegyes sikerrel – gyűrűre egyáltalán nem volt veszélyes (1/8 tripla), ezt elég hamar felismerte a Clippers, és együtt éltek azzal, ha neki kellett dobnia. A 7 gólpassza amúgy rendben volt, de a klasszikus betörés-kiosztás játékban ő nem erős, ez most is látszott, erre valószínűleg utazni fog az ellenfél. Ingles fellépésével a vártaknak megfelelően eléggé kiürült a kispad, Miye Oni 9. emberként nyolc perc alatt ütött négy faultot, Niang kifejezetten nem nézett ki jól védekezésben. Szerencsére Favors brusztolós játéka bejött mindkét oldalon, míg Clarkson bevert hat triplát, ezek úgy kellettek, mint egy falat kenyér - különösen amikor az első negyed utolsó 8 és fél percében zsinórban 20 mezőnykísérletet rontott a Jazz…

A másik oldalon nem kezdett rosszul a small-ball felállás, de amint mentünk bele a meccs sűrűjébe, úgy derült ki, hogy Marcus Morris igen komoly lyuk az alacsony szerkezetben. Serge Ibakával nagyon máshogy nézne ki a meccs képe, mert bár lehet, hogy ő sem lőné rojtosra a hálót, de hátul sokkal komolyabb jelenléttel bírna – Gobert elzárás-leválás játékával nem tudott mit kezdeni a LAC szinte végig. 

 

O’Neale (és Bogdanovic) a meg nem énekelt hős

A Jazz csatára már az alapszakaszban is okozott kemény perceket Kawhi Leonardnek, és ezt most a playoffban is bemutatta. Folyamatosan ment vele, kullancsként viselkedett, ebből jól jött ki a Utah, hiszen faultgondokba került Leonard. Hiába dobott csak 8 pontot, a hátul elvégzett csendes, de céltudatos védőmunkája mindenképp kiemelést érdemel. Ahogyan Bogdanovic is, aki hátul szintén remek munkát végzett, elöl pedig egyrészt bevert három triplát, másrészt a második negyedben kulcsfontosságú labdaszerzés-hármas kombóval, illetve több jó palánk közeli megoldással tartotta meccsben a Jazzt. 

 

 

Shake Milton és a kispad lökte meg a Philly szekerét

Az első meccsen ekéztük kicsit a Sixers kispadját és Doc Riverst, amiért percekig nézte az öt cserejátékosát, akik ott villámgyorsan tízpontos hátrányt szedtek össze és elvesztették a győzelmi esélyt, de a második összecsapáson fordult a dolog. Alapvetően most is a kezdő brillírozott, de a harmadik negyedben volt egy időszak, amikor kicsit belefulladt a csapat a meccsbe és 80-79-es hátrányba kerültek. Nos, ott a frissen beállt Shake Milton bombázott be egy óriási triplát, amellyel kicsit felrázta a társaságot, aztán a szintén cserejátékos George Hill labdaszerzéséből szerzett fontos duplát Matisse Thybulle, végül a negyedet megint Milton zárta le egy óriási buzzer triplával. 

A záró etap elején fent maradt a cseresorból Hill, Milton és Dwight Howard is és ők itt négy-öt perc alatt eldöntötték a küzdelmet, de most a saját javukra - Milton csak ekkor beszórt két nagy triplát és egy középtávolit, Howard hat pontot tett hozzá ebben az időszakban, Hill pedig a két kosara mellett remekül mozgatta a többieket. Milton volt az igazán extra most a 4/5, ráadásul kulcsidőszakban érkező hármasával, de ezúttal a komplett kispadot lehet dicsérni, mert hozzá tudtak tenni és ez az a szint, ami kell tőlük ahhoz, hogy igazán nagy lehessen idén a Philly.

 

Joel Embiid elfeledteti, hogy szakadt meniscusszal játszik

Ha bárkiben kérdéses lett volna, hogy mire képes egy belendülő Embiid, akkor a center most mindenkit emlékeztetett arra, hogy MVP-szint. A Hawks elleni első két meccsen 39,5 pont, 11 lepattanó, 3 gólpassz, valamint 2 blokk került átlagban a statisztikai lapjára, 54,6%-kal dobott 23 mezőnykísérletből és 84%-kal értékesítette 15,5 büntetőjét is, maradjunk annyiban, hogy nem bírnak vele. Az első meccs első félidejében kicsit még óvatosabban mozgott a sérülésével, azóta viszont nincs megállás, Clint Capela konkrétan legalább egy poszttal kisebbnek és főleg teljesen esélytelennek tűnik vele szemben. Embiiddel a pályán eddig +27-ben van a Sixers ebben a párharcban, nélküle pedig -15-ben úgy, hogy ez a "nélküle" eddig összesen 23 percet jelentett.

És csak hogy mindenkit emlékeztessünk: részlegesen szakadt meniscusszal teszi mindent, minden lépésnél a hosszabb távú egészségét és a karrierjét kockáztatja, hogy legyen esélyük a bajnoki címre. Két meccs alatt talán el is felejtettük, hogy milyen sérülése van, mert jelét nem nagyon adja...

 

Ezúttal sokkal nagyobb nyomás volt az Atlanta periméterén

Az első meccsen gond nélkül alkothatott a Trae Young pick-and-rolljaira építő Hawks támadásban és bár most is volt olyan időszak, amikor az irányító könnyedén kreált (jellemzően megint akkor, amikor Danny Green fogta...), de összességében sokkal többet hibáztak. Ennek oka leginkább a Sixers által generált sokkal nagyobb nyomás volt, sokszor már a figurák első leütéseit is nehéz volt kivitelezni, elég keskenyek voltak a passzsávok, jóval fizikálisabban léptek fel Ben Simmonsék és 10 labdát szereztek, plusz még nyolc labdaeladásba kergették bele az Atlantát - végül 28-7-re nyertek az ezekből dobott pontok terén, ami óriási különbség. A "labdázó" emberek közül gyakorlatilag mindenki botladozott, Young ugyan így is kiosztott 11 gólpasszt 4 eladott labdával, de gyengén dobott, nem találta a maga helyzeteit, volt blokkolt triplakísérlete is erőlködésből, Bogdanovics szervezését teljességgel elvették (2 gólpassz), a Williams-Huerter páros pedig 3 gólpasszt és 7 eladott labdát hozott a padról, ők sem tudták ezt megoldani.

Ezt a faktort a párharc előtt is várhattuk a Sixerstől, de az első meccsen elmaradt - ha ilyen nyomást tudnak generálni a kinti embereken, akik aztán így nem is tudják megpasszolni a magasakat sem (Capela és Collins összesen 18 ponttal zárt, főleg támadópattanókból éltek és 11 faultot ütöttek be közben), akkor kicsit lefullad az atlantai gépezet. Ezen persze lehet még igazítani, kicsit más figurákat játszani, más ritmusban passzolni, másképp zárni, Nate McMillannek ezt kell megoldania a következő meccsig, mert egyelőre ők nem tudnak mit kezdeni Embiiddel (Capela -25-ös plusz-mínusza elég ijesztő), úgyhogy nem dobhatnak 100 pontokat, ha nyerni akarnak.