A Titanic divízió

Érdekesség, hogy a korábbi 8-12-es negatívrekordot is az Atlantic tartotta - a New Jersey Nets 2006/07-ben kezdett ugyanilyen mérleggel, ez akkor is elég volt a csoport első helyéhez.

Alapvetően két szempont szerint lehet meghatározni a leggyengébb divíziókat:

1. Hány győzelem kellett az első helyhez?
2. Milyen volt a csoport tagjainak átlagos mérlege?

Mindkét esetben inkább százalékra lebontva érdemes vizsgálni a dolgokat, mint győzelmek számára, mert voltak csonka szezonok is.

2004/05-ben új csoportbeosztás kezdődött a Charlotte Bobcats csatlakozása miatt, azóta hat darab öt fős divízió van. A két leggyengébb divíziógyőztes az új rendszerben a 2005/06-os Denver Nuggets az Észak-nyugati csoportban és a 2006/07-es Miami Heat a Dél-keleti csoportban - mindkét gárda 44 győzelmet és 38 vereséget számlált az alapszakasz végén, ami 53.7%-os teljesítménynek felel meg.

Ezt megelőzően csak négy csoport volt a ligában. Ennek a szakasznak is két leggyengébb csoportgyőztese volt. Egyrészt az 1971/72-es Baltimore Bullets, amely a Centralt nyerte 38-44-gyel, ami 46.3%. Másrészt az 1975/76-os Milwaukee Bucks, amely akkor még nyugaton szerepelt, és Midwest divíziót nyerte ugyanilyen mutatóval. Az első esetben 17, a másodiknál ekkor még mindössze 18 csapatos volt a liga.

1969/70-ig mindössze két divízió volt, amely a mai konferenciák neveit viselte. Itt a leggyengébb div.győztes-mérleget még az ősidőkben, a 8 csapatos, 1956/57-es bajnokságban a St.Louis Hawks tudhatta magáénak 34-38-cal. 47.2%-kal meg tudták nyerni csoportjukat, igaz, ugyanilyen mérlege volt mögöttük a Minneapolis Lakersnek és a Fort Wayne Pistonsnak is.

 

A divíziók átlagos mérlegét is ugyanerre a három szakaszra bontjuk. A 2009/10-es Atlantic csoport nyújtotta a legalját ezen szempont alapján. Az öt csapat (New Jersey Nets, New York Knicks, Boston Celtics, Toronto Raptors, Philadelphia 76ers) átlagteljesítménye 38.5%-os volt, összesen 158 győzelmet szereztek abban a szezonban, ami átlag 31.6 egy csapatra bontva.

Az előtte való, 4 divíziós érában az 1971/72-es Centralt nyerő Baltimore Bullets nemcsak a leggyengébb csoportgyőztes mérlegét tudhatta magáénak, de a mellette lévő három csapattal karöltve a leggyengébb divízió címben is részt vállaltak. A megszerezhető győzelmek 38.7%-át gyűjtötte be a négy gárda (Baltimore Bullets, Atlanta Hawks, Cincinatti Royals, Cleveland Cavaliers), ami számszerűen 127 diadalt jelentett a csoportnak, ez pedig átlagosan 31.75 sikernek felelt meg.

A két divíziós NBA-ben az 1959-60-as nyugati csoport volt a leggyengébb, ha ezt a szempontot vizsgáljuk. Az átlagmutató alulról súrolta a 40%-ot, összesen 120 győzelmet aratott a négy együttes (St.Louis Hawks, Detroit Pistons, Minneapolis Lakers, Cincinatti Royals), tehát átlagosan 30-at a 75 meccses alapszakaszban.

(Megjegyzés: az 1949/50-es szezonban három divízió volt 17 csapattal, de ez a rendszer csak egy idényig tartott, és egyik negatív csúcsot sem ebben az évadban állították fel)

Jelenleg 8-12-vel vezet a Celtics, amely 40%-nak felel meg, a divízió pedig 31.74%-os átlagteljesítménnyel "hasít". Egyelőre tehát mind a győztes átlaga, mind az összteljesítmény tekintetében az idei Atlantic minden idők legrosszabbja. De miben bízhathatnak?

 

Az "új korszak" 44 győzelmes, 53.7%-os div.győztes teljesítményéhez azért izzadni kell majd rendesen. Véleményem szerint ennek elérésére a Netsnek (5-13) van a legnagyobb esélye: Kevin Garnettéknek 64 meccsből kellene hozni 39 győzelmet, nagyjából tehát minden három mérkőzésből kettőt. A feladat megoldható, de több hátráltató tényező sem segíti törekvéseiket.

Ilyen például Jason Kidd, akiről a türelmesebbek azt gondolják, majd belerázódik, a kevésbé türelmesek pedig azt, hogy hatalmas hiba volt a kinevezése egy nyíltan győzni akaró csapat élére, függetlenül attól, milyen edző lesz belőle akár évek múlva. Az minden rezdülésén látszik, hogy ideges, minden győzelmet úgy ünnepel meg, mintha óriási dolog történt volna, és ez nem biztos, hogy jót tesz a keretnek, a játékosok nyilván érzik ezt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ez már nem az előszezon, lehet még várakozni, de több szezonnyi tapasztalatot kellene magára szednie Kiddnek pár hónap alatt, miközben a szakmai stáb is esik szét körülötte, a szezon pedig halad folyamatosan.

Nem segítenek a sérülések sem. Deron Williams egyébként sem egy vasember, de ha álállnak a sérült bokájának, az még kevésbé hat jótékonyan az egészségi állapotára. Andrej Kirilenko sokadik injekcióját kapja a hátába, állapota viszont semmit nem javul, Paul Pierce eltörte a kezét, Kevin Garnett pedig nagyjából minden második meccsen van bevethető állapotban - bár jelenlegi teljesítményét látve a Nets-drukkerek annak is örülnének, ha legalább minden második meccsen látható, pozitív nyoma lenne annak, hogy pályára kerül.

Legalább Williams és az egyik kiscsatár felépülésével viszont szerintem még így is a divízió első számú esélyesei. Legyen akármilyen edző Kidd, egy Deron irányította, ilyen tudású keretnek meg kell nyernie ezt a divíziót, és el kell érnie a 44 győzelmet is. Amennyiben viszont nem indulnak el felfelé 1-2 hónapon belül, úgy a Kidd-faktort valószínűleg ki is vehetjük, új kezekbe kerülhet a Brooklyn.

 

A másik New York-i csapat, a Knicks sem áll sokkal rosszabbul, nekik 66 meccsből kell 41-et nyerni, hogy a 44 győzelmes határt átvigyék, ami szintén "minden háromból kettőt" kategória, viszont a Knicksnek Tyson Chandler nélkül nincs csapata.

Kenyon Martin az egyetlen magasemberük, aki tud védekezni, de már csak limitált időben, a többiekkel átjáróház a védelem, támadásban pedig csapatjáték, mint olyan, nem létezik. A legrosszabb tavalyi időszakát idézi a Knicks, mikor mindenki egymaga akarta megoldani - a legnagyobb baj az, hogy senki nincs formában. Ezek összessége természetesen vereségeket hozott magával, így ott tartunk, hogy a JR Smith, Mike Woodson, Carmelo Anthony trió felváltva nyilatkozza le, hogy fogalmuk sincs, mit kellene csinálni, hiányoznak a tavalyi veteránok, vagy hogy éppen pánikolni kell-e vagy sem.

Chandler visszatérésével nagyot fordulhat a kocka, kérdés, hogy milyen öltözőbe térhet vissza a center. Egyszer sem biztos, hogy már Woodson lesz például a vezetőedző, de több játékos között is konfrontáció van, úgyhogy a keret hangulata nagyon messze van még az átlagos szinttől is, nemhogy az ideálistól. Valószínűleg pár zsinórban aratott győzelem oldaná a feszültségeket, de hol az a pár győzelem? Chandler visszatérését sem lehet siettetni, folyamatosan voltak különböző egészségügyi gondjai az évek során, az ő esetleges újrasérülése pedig a Knicks szezonjának végét jelenthetné, és drasztikusan megnőne Anthony nyári távozásának esélye is.

 

Akikkel biztosan nem kell számolni "divízió-mentő" szempontból, azok a Philadelphia 76ers és a Toronto Raptors - sőt, nagy valószínűséggel a 38.5%-os átlagteljesítmény elérése ellen is ők fognak a legtöbbet tenni.

A Philly csodájának lassan vége, azért a viszonylag egyszerű up-tempóval, ilyen játékosállománnyal huzamosabb ideig nem lehet meglepetéseket okozni, és valószínűleg Sam Hinkie-ék sem nagyon szomorkodnak emiatt a vezetőségi irodában.

A Raptorsnál ennél egyszerűbb a helyzet: a TéglaTesók (Rudy Gay, DeMar DeRozan) mellett csapatjátékra esély sincs, de ami kicsi van, annak Dwayne Casey vezetőedző tesz keresztbe. Ennél már csak akkor lennének reménytelenebbek, ha még így is rájátszásba jutnának, így nem lenne jó pickjük se (lesz...).

 

Maradt a Boston Celtics, amelyet nehéz megítélni. Jelenleg 40%-os teljesítménnyel vezetik a divíziót, de ez még valószínűleg kevés lesz a rájátszáshoz. Rajon Rondo visszatérése azonban sokat dobhat a játékon. Jelenleg hiába szervez jól, önmagához képest Hall of Famer szinten Jordan Crawford, Rondo több klasszissal jobb nála a társak megjátszásában, úgyhogy a játékmester tovább javíthatja a Celtics helyzetét, ami - ha a többi csapat nem szedi össze magát sürgősen, - elég lehet az Atlantic besöprésére.

Az világos, hogy Brad Stevens nem ismeri a tankolás szót, egy fiatal, energikus, most a ligába kerülő edző nem is ismerheti, és ha hiteles akar maradni a játékosai előtt, akkor nem is fogja ismerni sosem. Danny Ainge azonban szerintem keresztbe tehet ennek az évnek a "lépjünk egyet hátra, hogy utána kettőt léphessünk előre" taktika jegyében.

Ainge korábban elmondta, hogy egyik fiatal sem jelent garanciát, bárkiből lehet bármi a későbbiekben, de kérdés, hogy szeretné-e végignézni, ahogy a többiek egy Andrew Wigginsszel, egy Jabari Parkerrel, egy Aaron Gordonnal, egy Julius Randle-lel, egy Marcus Smarttal vagy egy Dante Exummal erősödnek körülötte (a Kingst és a Jazzt leszámítva a keleti együttesekről lesz szó leginkább), jövőbeli franchise-playereket szerezve, miközben ők egy helyben toporognak egy olyan rájátszás elérése miatt, ahol semmi esélyük nincs még csak konferencia-döntőt sem játszani.

Ainge nagyon régóta van már a Celticsnél és a Big3 előtti érába majdnem belebukott - Kevin Garnett és Ray Allen megszerzése nemcsak bajnoki gyűrűt jelentett neki, de az állásának megmentését is. Hasonló, egy sztáros, sok kiegészítős felállásokkal próbálkozott korábban, és nem igazán jött be. Olyan játékosok is voltak Paul Pierce mellett, akik úgy néztek ki, hogy első vonalas sztárok lehetnek nem is olyan nagyon soká (Al Jefferson 16.0 pontot és 11.0 pattanót átlagolt 2006/07-ben, mielőtt elcserélték volna), és hasonló mantra van most talán Jeff Green körül is.

Azt gondolom, Ainge is tudja, hogy Rondo egyedül kevés. Green egy nagyon szerethető figura, akiből adott esetben 10-15 meccsig is kijön a benne rejlő teljes potenciál, de folyamatosan eddig még soha nem teljesített magas szinten, Sullinger pedig olyan hátsérüléssel bajlódik - és az orvosok szerint fog egész karrierje során -, ami miatt a 21. helyig tudott csúszni a drafton - hogy azokat a játékosokat említsük, akik tehetségük alapján a jó kiegésző kategóriából felfelé lóghatnak, lógnak ki.

Ettől függetlenül ha az irányító visszatér, ez a keret akár odaérhet a 44 győzelemre is (ehhez 62 meccsből kellene 36-ot nyerniük), de náluk gondolom a legnagyobb kérdésnek a vezetőségi hozzáállást ehhez a PO - nem PO dologhoz.

 

Az All-Time legrosszabb mérleghez a 38 győzelmet nem lenne szabad elérnie egyik csapatnak sem. Erre két-három komolyabb sérülés (köztük Chandler és Williams legalább) nélkül nincs esély, azzal együtt viszont már ez is "megcélozható".