Az NBA szupervándorai: három különböző csapattal nagydöntőben

Wilt Chamberlain. Az NBA történetének egyik, ha nem a legdominánsabb játékosát nagyon nem kell bemutatni: a 100 pontos meccs, az 50 pont feletti átlag, a hét gólkirályi cím, a 30 ezer feletti pont, 20 ezer feletti lecsorgó labda (és ugyanennyi, kosárpályán kívüli „lepattanó”), az újságírók miatt összerakott gólpasszkirályos szezon – ezek csak a tetejét karcolgatják a Gólya könyveket megtöltő sztorijainak. Emellett pedig LeBron James nagy elődje volt abban, hogy a prime korszakában sűrűn váltogatta a csapatát. Chamberlain már San Francisco Warriors-játékosként lépett először pályára döntőben 1964-ben, a legtöbb pontot és lepattanót szerezte, de a Boston kibabrált vele. Ezután nem sokkal váltott és tért vissza Philadelphiába, ahol 1967-ben rámosolygott a szerencse, a 76ers-szel bajnoki címet szerzett, éppen a Warriors-szal szemben. Ezután megint váltott, megcsapta Hollywood szele, átment a Lakersbe, ahol aztán további öt alkalommal játszott nagydöntőt, bár csak egyszer tudott nyerni, 1972-ben – kétszer a Boston, kétszer imádott New Yorkjának csapata, a Knicks viccelte meg. A mérlege így három csapatban összesen hét döntő, közte két bajnoki cím. 

Chamberlain volt az első abszolút szupersztár, aki az ABA-egyesülés előtti hőskorszakban össze-vissza igazolt, de az 50-es, 60-as években rajta kívül nagyon sok ismert játékos, későbbi Hall of Famerek is két csapatban jutottak el nagydöntőig, illetve bajnoki címekig. Talán George Mikan és a Lakers, vagy a rekordbajnok Boston Celtics miatt terjedt el az a tévhit, hogy az NBA korai korszakában a sztárok szépen egy helyben játszották végig a karrierjüket – ilyenek is akadtak szép számmal, de olyanok is, akik továbbvitték a tehetségüket, ha a csapatuk már nem volt az igazi. A duplázók mellett akad három olyan klasszis is, akik három csapatban is nagydöntőig jutottak. 

Max Zaslofsky. A kiváló csuklóval megáldott Zaslofsky 1925-ben született, ami bizonyos szempontból nem volt szerencsés (1943 és 1945 között a haditengerészetnél szolgált a második világháborúban), bizonyos szempontból viszont igen: a lehető legjobb korban, 21 évesen csatlakozhatott az 1946-ban alakult BAA-hez, az NBA elődjéhez. A Chicago Stags játékosaként rögtön a BAA első szezonjában nagydöntőt játszhatott, a második szezonjában pedig a liga gólkirálya lett – Kevin Durant 2010-es triumfálásáig ő volt a legfiatalabb ebben a műfajban. 1947 és 1950 között zsinórban négyszer választották be az All-NBA első ötösébe, majdnem hatvan évig (!) ő volt a legfiatalabb All-NBA első ötösbe választott spíler, LeBron James vette el tőle a rekordot. 

Valószínűleg a Stagsből vonult volna vissza, azonban az első chicagói NBA-csapat 1950 nyarán nemes egyszerűséggel megszűnt, Zaslofsky-ra pedig lecsapott a New York Knicks. A Nagy Almában is azonnal szintet lépett vele a gárda, az itt töltött három éve alatt háromszor jutottak nagydöntőbe, de előbb a Rochester Royalsszal (ma Kings), majd kétszer a Minneapolis Lakersszel szemben alulmaradtak – 1952-ben egy All-Starra is meghívták. Az 1953-as playoff után háromszor cserélték el, mire megállapodott a Fort Wayne Pistonsban, ahol végül befejezte a pályafutását – ám mielőtt még visszavonult volna, 1955-ben a Pistonsszal is bejutott a fináléba. A szerencse ekkor sem állt mellette, a George Mikan visszavonulása miatt üresen maradt trónra végül nem a Pistons, hanem a Syracuse Nationals (ma 76ers) ülhetett fel, így Zaslofsky mérlege a nagydöntőkben 0/5…

Larry Foust. A későbbi Hall of Famer erőcsatár-center szintén a Pistonsban kezdte pályafutását, 1950 és 1957 között erősítette a csapatot. Első hat évében folyamatosan ott volt az All-Star Gálán, összesen nyolc alkalommal szerepelt az idényfelezőn a parádésan pattanózó, a festéket uraló Foust. 1955-ben és 1956-ban bejutott csapatával a nagydöntőbe, de először ugye a Nationals, másodjára a Philadelphia Warriors győzte le a Pistonst. 1957 nyarán váltott és a Minneapolis Lakers centere lett, ahol szintén elment a döntőig, ám ott szembejött a Boston Celtics, megfosztva Foustot a gyűrűtől. Amikor Lakers 1960 nyarán elköltözött Los Angelesbe, nem vállalta a rengeteg utazást, inkább az 1960-ban döntős St. Louis Hawkshoz igazolt. 1961-ben itt is bejutott csapatával a döntőbe, de megint Bill Russellék babráltak ki a gyűrűvadászaton lévő veteránnal, akinek így nagydöntős mérlege 0/4. Foust arról is ismert, hogy 1950-ben ő dobta a győztes kosarat minden idők legkevesebb pontot hozó NBA-meccsén, amikor a Pistons 19-18-ra verte a Lakerst…

Clyde Lovellette. A szintén Hall of Famer center 1952-ben olimpiai bajnoki címet szerzett és az NCAA Final Four legjobb játékosa lett, így draftolta le 1953-ban a George Mikant soraiban tudó Lakers – első szezonjában a legenda mögött csereként rögtön nyert is gyűrűt. A szezont követően bevezették a támadóidőt, Mikan pedig köszönte szépen és gyorsan visszavonult, így megnyílt az út Lovellette előtt, a következő három évben kétszer hozott 20-10-es szezont, kétszer meghívták az All-Starra. 1957-ben elcserélték Cincinnatibe, ahol karrierje legponterősebb szezonját rakta össze, majd 1958 nyarán a St. Louis Hawkshoz került. A Hawksnál 1960-ban és 1961-ben is All-Star lett és a nagydöntőben játszhatott, de mindkétszer a Boston nyert, 1962-ben pedig elcserélték a sokat sérült centert – éppen Bostonba. 

A Celticsnél már csak csereként, de újabb két nagydöntőben szerepelhetett, mindkettőt meg is nyerték a zöldek, így az NBA-ben szinte egyedülálló módon (néhány bostoni csapattársához hasonlóan) karrierje első és utolsó szezonjában is bajnoki címet ünnepelhetett. Lovellette nevét azért is érdemes megjegyezni, mert ő volt az első center, aki igen magas szinten megtanult távolabbról is dobni, a mai tripladobó centerek egyik korai előfutárának tekinthető. Egyike annak a hét játékosnak, akinek NCAA-, NBA- és olimpiai bajnoki címe is van, illetve mindmáig az egyetlen játékos, aki ugyanazon évben gólkirályi és bajnoki címet is nyert az egyetemi bajnokságban. 

A hőskorszak után több, mint 20 évig nem jött össze hasonló triplázás, egészen a kilencvenes évekig kellett várni, hogy valaki megcsinálja. 

Danny Ainge. A Celticset jó ideje irányító elnök/GM esetében sokáig az sem volt biztos, hogy egyáltalán NBA-játékos lesz, ugyanis már egyetemi évei alatt a Toronto Blue Jays profi baseball-csapatát erősítette, igazi sport-multitalentumként ismerték. Végül aztán Red Auerbach „hatására” (a legendás szakember ledraftolta) félretette baseball-karrierjét, és 1981-ben bemutatkozott az NBA-ben. Bár az első edzésén Larry Bird szerint nagyjából 0/2547-et dobott, hamar a Boston fontos tagja lett kőkemény védekezésével és remek távoli dobásaival: 1984 és 1987 között zsinórban négy nagydöntőben játszott, kétszer bajnokságot is nyert a csapattal. 1988-ban még az All-Starra is meghívták, ám a következő szezonban elcserélte a csapat Sacramentóba. Csak másfél évet töltött itt, 1990 nyarán a szomszédos Portlandbe passzolták tovább, aminek Ainge nagyon örült, mivel Oregonban született és nőtt fel. A Trail Blazers remek csapat volt akkoriban, Ainge igazi közönségkedvencnek számított, 1992-ben a nagydöntőig menetelt a csapat, mégsem marasztalták a szabadügynökké váló hátvédet, aki 1992 nyarán aláírt Phoenixbe. Charles Barkley is ekkor érkezett a csapathoz, és rögtön be is jutottak a fináléba, ahol Ainge-et egymást követő második évben viccelte meg Michael Jordan és a Bulls - így végül hat nagydöntővel, de csak két bajnoki gyűrűvel zárta játékoskarrierjét 1995 nyarán.

John Salley. az Ainge-féle Boston döntős sorozatát a Detroit szakította meg 1988-ban, soraiban a másodéves Salley-vel. Az egész karrierje alatt jobbára csereként pályára lépő Salley 1988-ban, 1989-ben és 1990-ben is döntőzhetett, utóbbi két alkalommal bajnokságot is nyert – soha nem volt egy sztárjátékos, de remek blokkolóként és kőkemény védőként ideálisnak bizonyult a Pistons rendszerébe. 1992-ben távozott Detroitból, játszott három évet Miamiban, majd egy torontói villámkitérő után éppen jókor esett be a 72-10-es Chicagóhoz, hogy megszerezze harmadik aranygyűrűjét. Ezután még pár hónapot játszott Görögországban a Panában, majd visszavonult – de csak három évre. 1999-ben Phil Jackson hívására reaktiválta magát, és 2000-ben összejött neki a negyedik bajnoki cím – öt próbálkozásból nem rossz arány. Salley az utóbbi két bajnoki címből 85, illetve 78 playoff-perccel vette ki a részét, ennek ellenére széles körben kürtölte szét, hogy ő az első játékos, aki három különböző évtizedben bajnokságot tudott nyerni. A szereplés amúgy sem áll tőle távol, már a detroiti időkben rendszeresen stand-upolt és összebarátkozott Eddie Murphyvel, a kilencvenes években pedig komolyabb filmszerepet is kapott az Eddie-ben és a Bad Boysban. 

Horace Grant. A jellegzetes sportszemüvegéről ismert erőcsatár 1987-ben érkezett a ligába, és a detroiti Bad Boyst közelről „élvezhette” karrierje első éveiben – 1991-ben aztán jött az áttörés, a Bullsszal bejutottak a döntőbe, és ha már ott voltak, nyertek is gyorsan zsinórban három bajnoki címet. Ezekből Horace Grant nagyon nagy részt is vállalt a gárda kezdő erőcsatáraként, a Jordan-Pippen duó mögött, időnként Pippen mellett emlegették a csapaton belüli hierarchiában. Jordan első visszavonulása után azonnal futott is egy All-Star szezont, majd szabadügynökként eligazolt Orlandóba. A Magic-et rögtön nagydöntős szerepléshez segítette, és hűséges maradt a csapathoz akkor is, amikor már a Shaq-Penny páros messze járt. 1999 őszén passzolták el Seattle-be, majd 2000 őszén érkezett meg a Lakershez, ahol kezdő erőcsatárként megszerezte negyedik aranygyűrűjét is. 2001 nyarán visszament Orlandóba, de ez nem bizonyult jó döntésnek, az akkor még fiatal edző Doc Rivers egy év múlva kivágta a csapatból, miután öltözői ráknak titulálta. 2003 őszén egy év kihagyás után visszatért a Lakershez, hogy Karl Malone cseréje legyen – a csapat ugyan eljutott a nagydöntőig, de ott már Grant nem lépett pályára. 

Sam Perkins. A korát megelőző, kintről kiválóan célzó erőcsatárnak is akad kötődése Jordanhez, a Bullshoz, Phil Jacksonhoz, illetve a Lakershez – jobbára negatív élmények. Perkins is tagja volt az 1982-ben NCAA-bajnokságot nyert North Carolinának (a mester, Dean Smith amúgy Clyde Lovellette egyetemi csapattársa volt), 1984-ben pedig olimpiai bajnokságot is nyert Los Angelesben Jordan oldalán – ezek a pozitívumok. Perkinst a Dallas Mavericks draftolta és hat szép évet töltött Texasban, egyszer még főcsoportdöntőzhetett is, de a Showtime Lakers elütötte őket a nagydöntőtől. 1990-ben szabadügynökként lecsapott rá a Los Angeles, és rögtön döntőzhettek is a Bulls ellen, ám kikaptak annak ellenére, hogy egyetlen győzelmüket Perkins nagy dobása hozta. A remekül induló Lakers-karrier azonban gyorsan rémálomba fordult, amikor elvesztették Magic Johnsont a HIV-vírus miatt – Perkins 1993-ig maradt LA-ben, majd átigazolt a Seattle-höz. A Kemp-Payton féle csapatban is kezdőként foglalkoztatták, 1996-ban pedig velük is eljutott a nagydöntőig – az eredmény ismert, 4-2-re nyertek Jordanék. 1998-ig maradt a Sonicsnál, majd 37 évesen még érzett magában erőt, leszerződött az Indiana Pacershez. Itt is három évet töltött el, 2000-ben újra bejutott a döntőbe, de karrierjét nem tudta szépen zárni – ezúttal a Shaq-Kobe Lakers és Phil Jackson együttes erővel rondított bele az idillbe. 

Robert Horry. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy Robert Horry egy továbbfejlesztett és szerencsésebb Sam Perkins, hiszen Big Shot Rob játéka, habitusa nem sokban különbözött Perkinsétől, talán annyiban, hogy fiatalon mozgékonyabb volt: YouTube-on érdemes rákeresni az 1994 körüli Horry-ra, akadt egy-két brutális tépése. Big Shot Rob annyiban más, mint Perkins, hogy valahogy mindig jó időben volt jó helyen: 1992 és 1996 között játszott Houstonban, amikor a Rockets két bajnoki címet nyert, 1997 és 2003 között a Lakersnél (3 gyűrű), illetve 2003 és 2008 között a Spursnél (újabb két gyűrű). Horry hét nagydöntőben szerepelt, mind a hetet meg is nyerte a csapata, ugyanakkor talán az utolsó kivéve rajta is múlott a végső siker. A mai napig, ha arról folyik a vita NBA-fanek között, hogy kik voltak a legnagyobb clutch játékosok a ligában, Horry neve rendre előbukkan, nem véletlenül. Pedig 12 pontnál soha nem átlagolt többet, 1996 után egyszer sem jutott 10 pontos átlag fölé sem az alapszakaszban, sem a playoffban, mégis számtalan emlékezetes momentum köthető hozzá (vannak közte azért csúnyák is, mint Steve Nash felkenése a reklámtáblára…). 

Gary Payton. A liga történetében az egyik legjobban védekező hátvédet tisztelhetjük a prime Payton személyében, és a fénykora elég hosszan ki is tartott – pedig a nyolcvanas évek végén már nagyon nem trendi módon négy évet töltött az NCAA-ben és csak 22 évesen vált profivá. 1990-ben az 1/2-vel vitte el a Seattle, és a kezdeti döcögések után harmadik évében már főcsoportdöntőig vitte a gárdát. 1994-ben már első kiemeltként vághattak neki a playoffnak, de az első körben, a liga történetében elsőként, kizúgtak – Dikembe Mutombo hitetlenkedő öröme legalább annyira ikonikus pillanata volt ennek az időszaknak, mint a Sonic Boom, azaz a Payton-Kemp alley-oop. 1994 viszont más miatt fontos Payton karrierjében, ugyanis ekkor kezdett meg három, kilencszezonos sorozatot: 1994 és 2002 között megszakítás nélkül kilencszer került be az All-Defensive első ötösbe, illetve valamelyik All-NBA ötösbe, 1994 és 2003 között pedig szintén megszakítás nélkül (1999-ben nem rendeztek Gálát) meghívták az All-Starra. 1996-ban az Év Védőjének is megválasztották, és végre nagydöntőt is játszhatott, ahol nagy csatára késztették a 72-10-es Chicagót. 

Utána viszont hiába hozott extra szezonokat Seattle-ben, képtelenek voltak mellé épkézláb csapatot pakolni, így a prime időszakának második felében esélye sem volt a gyűrűre. 2003 februárjában el is cserélték a lejáró szerződését Milwaukee-ba, ahol nem sokáig maradt, hanem aláírt a Lakershez, hogy Shaq-kel, Kobe-val és Karl Malone-nal behúzza a gyűrűt – ez nem jött össze, a Malone egész szezonban sérüléssel bajlódott, a fináléban pedig a kiválóan védekező Detroit lesimázta őket. A csapat robbant, Paytont is elpostázták Bostonba, de ez a gárda nem gyűrűvadász veteránoknak való, 2005 nyarán pedig aláír Shaq új csapatához, a Miamihoz. Itt pedig harmadjára már rámosolyog a szerencse, kis híján 0-3-ról fordítva ugyan, de Wade vezetésével győz a Heat a nagydöntőben, ehhez még Payton is hozzá tud tenni olykor. Még egy évre marad, de ez már csak arról szól, hogy néhány örökranglistán átugorjon pár legendát – a liga történetének egyik legnagyobb trash talkere végül 2007 nyarán vonult vissza. 

Shaquille O’Neal. A fenti úriemberek rendre keresztezték Shaq útját a döntőkben akár csapattársként, akár ellenfélként, így nem csoda, hogy neki is összejött a bravúr. Az elmúlt 20 év legdominánsabb centerét nagyon nem kell bemutatni, óriási figura és kivételes fizikai adottságait maximálisan kihasználta, komoly nyomot hagyott az NBA-ben és az ellenfél centereinek lelkében. Tényleg csak röviden: négy gyűrű, három Finals MVP a Lakersszel, egy alapszakasz MVP, 3 AS MVP, 15 All-Star meghívás, 14 All-NBA tagság, két gólkirályság és két visszavonultatott mez fémjelzi munkásságát. Csak távirati stílusban elevenítsük fel a nagydöntőit: 1995-ben Penny Hardaway-jel jutnak be először, de Olajwuwon, Drexler, Horry és a Rockets az útjukat állja. 2000 és 2002 között háromszor győz a Lakersszel és Kobe Bryanttel, 2004-ben kikap a nagydöntőben, majd cserélik Miamiba, ahol 2006-ban jön össze neki a bravúr és a megdicsőülés is. Shaq-kel és a rekorddal kapcsolatban még érdemes megjegyezni, hogy talán ő állt a legközelebb ahhoz, hogy összejöjjön a negyedik csapattal is: 2009-2010-ben a regnáló MVP, LeBron James Clevelandjében nem sikerül a finálé, 2010-11-ben pedig az idősödő bostoni Big Three már kevés a Heat egy korosztállyal fiatalabb Nagy Hármasa ellen. 

Eric Snow. A nagy és ismert nevek után zárjunk két kevésbé közismert klubtaggal, elsőként Eric Snow-val. A megbízható irányító-hátvéd két csapatból ismerős lehet az NBA-t 2000 óta követőknek, hiszen 2001-ben Allen Iverson hátvédtársaként a Philadelphiával, 2007-ben pedig a LeBron James vezette Cleveland Cavaliers színeiben is vesztes nagydöntőben léphetett pályára. Snow azonban nem 2000-ben kezdte profi pályafutását, hanem 1995-ben, szerencséjére éppen a Seattle-ben lehetett Payton cseréje, így már az 1996-os nagydöntőben pályára kerülhetett – a hat meccsen összesen kilenc percet kapott, de ez ebből a szempontból lényegtelen. Az irányító összesen három csapatban játszott, mindegyikkel járt a fináléban, emellett arról is ismert, hogy a Sportmanship Díjat és a Walter Kennedy Díjat is megkapta a ligában – csapattársként és emberként is mindenki szuperlatívuszokban szokta emlegetni. 

Kendrick Perkins. James és Green előtt az utolsó triplázó a manapság már a mikrofon mögött dolgozó center, aki egyébként novemberben lesz 36 éves, kora alapján még simán játszhatna. Ő viszont 34 évesen visszavonult (igazából 31 évesen véget ért az érdemi karrierje), innen nézve még nagyobb bravúr, hogy összejött neki ez a kombó. Először 2008-ban a Bostonnal jutottak be a fináléba, ahol meg is lett karrierje egyetlen gyűrűje, majd 2010-ben nagyon közel állt a másodikhoz, ám 3-2-es vezetésnél a Lakers elleni hatodik meccsen két térdszalagját is elszakította, ezt pedig már nem tudta kompenzálni a Celtics védelme. 2011 februárjában aztán elcserélték Oklahomába, ahol négy évet töltött, 2012-ben a nagydöntőt is megjárták, ahol Durantékkal csak asszisztálni tudott LeBron első bajnokságához. 2015 februárjában kitelt az ideje és a Cleveland Cavaliershez került, és össze is jött a harmadik csapatnál a döntő – három percet kapott a GSW ellen. Utána még próbálkozott New Orleansban, reaktiválta magát 2017-ben Clevelandben, de a playoffban már nem került pályára, ötödik döntőjét a kispadon ülve töltötte.