NBA Playoff 2021: az első kör előzetese (2/8)

 

New York Knicks (4.) – Atlanta Hawks (5.)
Első mérkőzés: május 23-a, vasárnap - még nincs pontos időpont

Mi történt eddig? A New York Tom Thibodeau-nak szavazott bizalmat vezetőedzőként, a tréner pedig hamar elkezdte a munkát és egy-két hónap alatt meghonosított egy olyan kultúrát a klubnál, amire óriási szükség volt már hosszú-hosszú évek óta. A fizikális, harcos, kemény védekezésre épülő felfogásba belekerültek olyan letisztult elemek is támadásban, amik összefogták az eddigi, kissé káoszként ható rendszert – két vereség után már a harmadik meccsükön megverték a Milwaukee-t és 5-3-mal kezdtek. Itt jött egy mélyrepülés és egy vereségsorozat, január végén/február elején még negatív mérleggel álltak és nem volt reális az, hogy ott lesznek a top hatban Keleten, azonban február közepén összeszedték magukat és másfél hónap alatt egy 13-7-tel elindultak felfelé. Áprilisban már teljesen jogos volt az, hogy ők be akarnak jutni a playoffba, a védekezésük eddigre megkérdőjelezhetetlenül jól nézett ki és fejben is a helyükre kerültek – aztán egy gyengébb időszak után szintet léptek, elkezdték megnyerni a szorosabb meccseiket, feljavultak támadásban és egy 12-1-es időszakkal magukra irányították a figyelmet. Az alapszakasz végén brutális sorsolásuk volt, de itt is nyertek hétből négyet, úgyhogy jó formában, egészségesen érkezhetnek meg a playoffba, kiharcolták a negyedik kiemelést, a pályaelőnyt, a szezon közben megszerzett Derrick Rose újra régi fényében tündököl korábbi edzőjével, úgyhogy hosszú évek óta nem látott sikereket élhettek meg. 

Az Atlanta a tavalyi gyenge szereplés után idénre jelentősen megerősítette a keretét és a szezon előtt ezekkel a nevekkel abszolút megcélozhatták a rájátszást – Bogdan Bogdanovics, Danilo Gallinari, vagy Rajon Rondo érkezése is komoly minőséget jelentett, Clint Capelát is használhatták már, ez egy teljesen más csapatnak tűnt, mint a tavalyi. A szezonjuk nagy részét mégis beárnyékolták a sérülések, alapemberek dőltek ki hosszabb időre, Bogdanovics, Rondo, vagy John Collins is elég sokat mulasztott, így nem tudták igazán kihozni magukból a bennük lévő potenciált – 4-1-gyel kezdtek, de aztán elég sokat szenvedtek és a március elsején, Miamiban elszenvedett vereség után már csak 14-20-ra álltak. Itt jött el a váltás ideje, Lloyd Pierce addigi munkáját megköszönték és előléptették vezetőedzővé a szezon előtt segédedzőnek igazolt Nate McMillant, aki azonnal óriási változást hozott: az első nyolc meccset rögtön megnyerte vele a csapat, majd a kőkemény nyugati túra után volt még egy 7-1-es időszakuk is, beélesítették az addigi hiányzókat, illetve közben volt egy fontosabb cseréjük is, Rondo helyett megszerezték Lou Williamst. A csapat összeállt, 14-20 után összességében egy 27-11-et mentek, ami abszolút ligaelit mérleg, még jobb is annál, mint ahol végül végeztek, de a Knicks elleni egymás elleni vereségeik miatt „csak” ötödikként jutottak be a rájátszásba.

Az alapszakaszban az egymás elleni párharcukat a Knicks nyerte, méghozzá 3-0-ra: először még január elején győzött 113-108-ra Atlantában, aztán február közepén 123-112-re otthon, végül pedig áprilisban 137-127-re szintén otthon, ekkor már hosszabbítás után. Nagyjából az volt a közös a meccsekben, hogy mindegyik szorosan alakult, de mindegyiknél a Knicks kerekedett felül a negyedik negyedben, Tom Thibodeau csapatában volt mindig egy plusz fokozat a végére – tegyük viszont hozzá, hogy csak a harmadiknál volt a Hawks edzője McMillan.

Általában mindig a negyedik-ötödik helyezettek csatája a legszorosabb egy rájátszásban, ezúttal pedig annyira igaz a kiegyenlített erők küzdelme, hogy ez a két csapat konkrétan azonos mérleggel zárta az alapszakaszt. A játékerejük nagyon-nagyon hasonló, mégis elég eltérő stílusban jutottak el idáig – a Knicks top ötös védekezést rakott össze egy 22. támadójátékkal, míg a Hawks elöl volt top tízes, miközben hátul csak 20.

Mindenképpen emeljük ki a két vezért, ugyanis ebben a matchupban pláne érdekes a teljesítményük. Trae Young jobb csapatot kapott maga mögé idén és csendesebb, de összességében eredményesebb játékot mutatott be, nem volt annyi „hangos” meccse, de a csapatot jól mozgatta és bizonyította, hogy képes lehet vezér lenni egy minőségi együttesben is – viszont éppen a Knicks ellen szenvedett, a három meccsen alig 24,7 pontot átlagolt 36,2%-os mezőnymutatóval, valamint 21,4%-os triplázással. Ezzel szemben Julius Randle karrierje messze legjobb idényét futotta, a kezdeti pontszerzői feladatok után ő lett a csapat fő playmakere, szórta a tripla-duplákat, ő mozgatta az együttest és bár a dobóformája ingadozó volt, de mindig őt duplázta az ellenfél és rajta keresztül folyt át a játék. Nos, a Hawks nem is tudott vele mit kezdeni: a három egymás elleni meccsen Randle 37,3 pontot (!), 12,3 lepattanót és 6,7 gólpasszt átlagolt úgy, hgy 58%-kal dobott mezőnyből és 50%-kal triplázott, finoman fogalmazva is dominált.

Ezzel együtt az Atlanta támadójátékának alapját természetesen továbbra is Young adja, így a Knicks szempontjából kulcsfontosságú lesz, hogy őt ezúttal is kordában tudják tartani. Az alapszakaszban semmi extrát nem talált ki ellene Tom Thibodeau, egyszerűen a védője agresszíven áttörte a zárásokat, a magasember pedig „becsalogatta” a triplavonalról – ebből nagyon sok erőltetett középtávoli, floater és ehhez hasonló, nem túl hatékony dobás született, ha Young most is belemegy ezekbe, az mindenképpen a New York előnyére válhat. Tegyük hozzá, hogy azért vannak már másodlagos playmakerek, szóval közel sem függ annyira a Hawks az irányítótól, mint korábban, Bogdan Bogdanovics és Lou Williams is képes elvinni a show-t támadásban, de a hatékony játékhoz biztosan kelleni fog Young jó döntéshozatala is. Elfrid Payton egészen jól védekezett rajta az alapszakaszban, ő mindenképpen jó opció lehet ide, Derrick Rose sebessége sem tűnt rossznak ellene ezzel a pick-and-roll védekezéssel, illetve ha egyikük sem működik, még mindig rá lehet tenni Frank Ntilikinát, hogy szívja kicsit a vérét – vannak lehetőségek, a kérdés inkább az lesz, hogy úgy összességében mihez kezdenek a Hawks periméter-játékosaival, hiszen mind jól dobnak kintről és kreálni is tudnak.

Ha pedig a rossz dobás kikényszerítéséig el is jut a Knicks, még mindig ott van Clint Capela, aki az egymás elleni meccseken 17 lepattanó felett átlagolt és rá igazából nincs megfelelő magasemberük – Nerlens Noel értékelhetetlen volt vele szemben, Julius Randle jól védekezett az alapszakaszban, de neki a túloldalon is rengeteg dolga lesz, nem kéne itt ellőni az erejét, esetleg mondjuk Taj Gibson rutinját lehetne megpróbálni, ha jobb ötlet nincs. Capela lepattanóinak limitálása abszolút kulcsfontosságú lesz a New York szemszögéből és természetesen a Hawks szemszögéből is, ha esetleg akadozik a támadójáték, a center még úgy is rengeteg dolgot ki tud simítani.

A labda túloldala is érdekes lesz, ugyanis bár a Hawks nem elit védőcsapat (közel sem), de azért nem is a liga legalja (főleg Capela miatt), a Knicks támadójátéka pedig messze van a jótól – az alapszakaszban is sokszor volt szenvedős, erőlködős a helyzet, főleg a szoros végjátékokban és bár voltak időszakok, amikor ez megfordult, de alapvetően nem fogják ők szétdobni ellenfeleiket. Az világos, hogy Randle-től kell a vezérhez méltó teljesítmény dobásban, szervezésben és abban, hogy a Hawks védekezése rá legyen kitalálva csapatszinten, emellett viszont az is elengedhetetlen, hogy a többiek közül legalább ketten képesek legyenek hatékony 20 pontokra és a végjátékban is elő tudjanak lépni. Erre három jelölt van, Derrick Rose az, akiben leginkább bízhatnak, ő egészen extra dolgokra is képes volt és időszakonként egymaga tudta a hátára venni csapatát elöl, erre mindenképpen szükségük lesz, de rajta kívül Alec Burks és RJ Barrett tudott még rendszeresen ilyen magasságokba jutni. Az ő döntéshozásukat, gyors játékolvasásukat mindenképpen tesztelnie kell az Atlantának a párharc elején, meg kell nézni, hogy képesek-e felnőni a playoffhoz, mert itt azért kicsit más lesz a védekezés – ha sikerül őket belekergetni a rossz döntésekbe, akkor őket kell hagyni inkább érvényesülni. Itt említsük még meg Immanuel Quickley nevét, aki védekezésben egészen rosszul nézett ki Youngék ellen, de támadásban ő is hozzá tud tenni és jobb napjain jokerként működhet – egyébként ugyan a Knicks támadójátéka elég harmatos volt a szezonban, de az Atlanta elleni meccseken ligaelit szintet hoztak, jó lesz ezt kielemezni Nate McMillanéknek.

Az edzők terén érdekes a helyzet, McMillant a Pacerstől küldték el az előző szezon végén, amikor a rájátszásban ismét nem tudott megújulni, de tegyük hozzá, hogy azzal a kerettel, abban a párharcban ennél többet nem is nagyon várhattunk, esetleg némi kozmetikázásra alkalmas egy, vagy két győzelem segíthetett volna rajta. A Hawksnál viszont ez egy izgalmasabb, talán tehetségesebb keret, de playoff-rutin nélkül, nem lesz a pályán olyan játékosa, aki megoldja helyette a nehéz kérdéseket – vannak extrára képes embereire, de taktikailag, mentálisan, mindenhogyan neki kell vezetnie a csapatot. Thibodeau-tól természetesen most is azt várjuk, hogy az utolsó másodpercekig sanyargatni fogja a legjobbjait és erősen beszűkíti a rotációt, de tegyük hozzá, hogy a Knicks kispadja kifejezetten jól működött az alapszakaszban, ligaelitek voltak pontszerzésben, míg a Hawks nagyon nem – Thibsnek vannak beélesített emberi a cseresorban, akikkel variálhat. Mégis úgy tűnik, hogy ha az alapjáték nem működik, akkor McMillan lehet képes azon csavarni, mert támadásban a New Yorknál nagyon más lehetőség nincs, igazából csak a 2-3-4. embereket lehet cserélgetni azok alapján, hogy ki milyen formát fut, de a Hawks oldalán Bogdanovics, Williams, Collins, vagy akárki képes egészen más szerepet is magára ölteni és ha mondjuk Youngnak nem megy, akkor fellépni a helyére. A mélyebb rotáció a PO-ban amúgy sem számít igazán, Thibodeau sem erről híres, lehet, hogy nagyon hamar kitalálja, hogy melyik a legjobb ötöse és ki az a két-három ember, aki ehhez hozzá tud tenni, a többieket pedig parkolópályára teszi és kitart emellett, míg az Atlantánál talán jobban lehet variálni a pozíciókkal – Gallinari szerepe is érdekes lehet ebből a szempontból.

Összegzés: Két meglepetéscsapatról beszélünk, ahol alapvetően fiatal keretek feszülnek egymásnak. A Knicks parádés (playoff) védekezésre képes, a Hawks viszont sokkal jobb támadójátékra, ráadásul jóval több lábon is állhat, ha nála van a labda – a hazai pálya a New Yorkot segíti, az alapszakaszban is jobban néztek ki Randle-ék a rivális ellen, úgyhogy nagyon nehéz jósolni. Hogy ki érzi át jobban a playoff-hangulatot, ki mozogja ki jobban az esetleges hullámvölgyeket, az mindenképpen döntő lehet és bár az Atlantánál talán több a variáció a problémák megoldására, de a New York fizikalitása a pályaelőnnyel együtt akár elég is lehet. 

Tipp: 4-3 a New York Knicksnek. De lehet fordítva is.

 

A párharc-felvezetőink (és egyéb blogjaink) ezen a linken olvashatók!​