Playoff-percek: a Denver most vette fel a rájátszás ritmusát?

Ezt elbénázta a Jazz

Fizikálisan, trash talkban és (elismerve a Houston játékbeli kvalitásait, de esetükben ez is faktor) színészi produkcióban is felvette a versenyt a Utah, ráadásul Quin Snyder is meghúzta a nyilvánvalókat. Kitette a kezdőből Derrick Favorst, betette Jae Crowdert, amivel felgyorsította a csapat játékát elöl-hátul, másrészt hallgatott az alapvetésre, nem “nyomta fullba a kretént”, vagyis duplázta Hardent is, meg nem is, hagyta szabadon labdázni, meg nem is, ezt a bizonytalanságot pedig nem nagyon tudta feldolgozni az MVP-jelölt, ebből jött ki egy egészen borzalmas mezőnymutató. Ráadásul támadásban Donovan Mitchell az első félidőben kiválóan mozgott, így alapvetően az történt a pályán sokáig, amit a Jazz akart.

Nyilván a Houston van olyan jó csapat, hogy megtalálja a réseket, és Harden is van annyira jó játékos, hogy máshol tegye magát hasznossá, és a végjátékban elvitathatatlan, hogy a Rockets sokat tett a győzelemért, ám ezt a mérkőzést ma inkább a Utah vesztette el. Közvetlenül az utolsó 1-2 perc előtt volt egy olyan időszak, amikor a Houston egyáltalán nem találta a játékát, a Jazznek pedig több könnyű gólszerzési lehetősége is akadt, de vagy passzoltak dobás helyett, vagy nem értették meg egymást a játékosok, vagy “hero” üzemmódba akartak kapcsolni és túlvállalták magukat - a jó megoldásokban és a bénázásokban is Mitchell került főszerepbe, de a többiek is megtették a magukét. Ha ebben a pár percben higgadtabbak, akkor kiépíthettek volna pár pontos előnyt, és a Houston mai játékát elnézve ez elégnek is bizonyult volna. 

Ehelyett jön a valószínűsíthető söprés, vagy úriemberek söprése (4-1), ami után alaposan el kell gondolkodniuk a Hogyan tovább?-on. Vagy felkavarják egy kicsit az állóvizet, vagy adnak még esélyt ennek a keretnek, mert azért bármennyire is rossz szezonja és playoffja van Donovan Mitchellnek, nem szabad elfelejtenünk, hogy ő még mindig csak egy másodéves fiatal spíler, akiben óriási a potenciál, csak éppen most fizeti meg a tanulópénzt. 

James Harden megdöntötte saját rekordját

A klasszis hátvéd borzasztóan nehezen találta meg a játékait, mert bár sokszor jutott be a festékbe, ott elsősorban a faultokat tudta kiharcolni és fellöbbölni néhány alley-oopot, a 41. percig (!) képtelen volt betalálni mezőnyből. Korábban egyszer már kezdett 0/14-gyel mezőnyből playoff-meccsen, ami negatív NBA-rekord, most ezt döntötte meg a 0/15-ös mutatóval. 

PJ Tuckert ezért tartják

A végén azért Harden összekapta magát és a végjátékban nagyon fontos játékokat csinált meg, de az utolsó szót PJ Tucker mondta ki. A veterán hátvéd-kiscsatár-mindenesnek óriási szerepe van abban, ahogyan ez a Houston-védekezés az alapszakasz utolsó harmadában ennyire összeállt, idén ő a gárda ragasztója, glue guy-a, ezt pedig az utolsó pillanatokban többszörösen bizonyította. 99-101-nél Harden kimaradt dobásánál összekaparta a támadópattanót, bedobta az egyik büntetőt, amivel triplára kényszerítette a Jazzt, majd Mitchell kihagyott hármasa után ő szedte le a védőpattanót is, hogy aztán két büntetővel lezárja a meccset. 

Most (majdnem) minden klappolt a Denvernél

A harmadik meccs után mi is pedzegettük, hogy szép dolog a lojalitás, de ha Will Barton a kezdőben marad, az könnyen a playoff-továbbjutásába kerülhet a Denvernek, és Mike Malone meg is húzta a várhatót: kitette a dobásaival, dobáskiválasztásával szenvedő swingmant, és Torrey Craiget tette a helyére. Craig ugyan sokkal ügyetlenebb a labdával, de éppen ezért nem is vállalja túl magát, inkább engedelmesen kiáll a triplavonalra és várja a kiosztásokat - ezek pedig menetrendszerűen érkeztek is, Craig pedig ötször csengetett, óriási szerepe volt abban, hogy a Nuggets teljesen szét tudta húzni a Spurs védelmét. A 3-D specialista azonban a pálya másik oldalán is vitézkedett, az előző meccsen remeklő Derrick White-ot teljesen leradírozta, így Murraynek a sokkal jobb matchup Bryn Forbes jutott, Gary Harris pedig meg tudta oldani DeRozan őrzését - a Spurs pedig időnként teljesen kiesett a ritmusból. 

De nem csak ez a taktikai húzás jött be, Malone felkérdezte csapatát a harmadik meccs után, hogy nem elég kemények, válaszul sokkal-sokkal fizikálisabb játékot kapott - Gregg Popovich le is nyilatkozta a meccs után, hogy szerinte ez volt a döntő faktor, mert hiába számítottak erre és készültek is rá, egyszerűen nem tudták velük felvenni a versenyt. Ez lehet a kulcs a párharc további részében is, hiszen most nem arról volt szó, hogy Jamal Murray odaadta a sörét az egyik nézőnek és megőrült, hanem rendszerszinten, csapatszinten verték meg a San Antoniót - megszerezték a receptet, innentől kezdve inkább rajtuk múlik már, hogy a következő meccsen is kiváltják-e azt a gyógyszertárban. 

Paul Millsap volt a “majdnem”

A meccs után feldobódva nyilatkozott a veterán erőcsatár, azon nagyon kevés játékosok egyike, akinek komolyabb playoff-rutinja van a Denverben - mindössze az a gond, hogy eddig az egész széria (és az alapszakasz is…) csúnyán beárazza őt és majdnem 30 millió dolláros szerződését. Ma 27 percet töltött a pályán, sem elöl (1/7 mezőnyből, nulla kiharcolt büntető, nulla gólpassz, két eladott labda) sem hátul (2 védőlepattanó, 1-1 szerzett labda és blokk) nem tett hozzá szinte semmit. A második meccsen dobott 20 pontot és szedett 7 lepattanót, a maradék három meccsen összesen kilenc pattanót, 1 gólpasszt, 6 eladott labdát, 1-1 blokkot és szerzett labdát jegyzett. Jövőre 30.5 millió dollárt keresne, ha a csapat lehívná az opciót, de a látottak alapján ez igen komoly hiba lenne a menedzsmenttől…

A Spurs a történelemmel vigasztalódhat

Nagyon nem lehet elemezni a Spurs vereségének okait, ahogy fentebb is írtuk, körülbelül most vette fel az üzemi playoff-hőfokot a Denver, plusz meghúzták azt a lépést, amire menet közben nem tudott már reagálni Gregg Popovich. Mostantól inkább a Nuggets a széria “gazdája”, ha az intenzitást és a védekezést szinten tudják tartani, Popsnak minden tudására szüksége lesz, hogy ezt visszafordítsa: a kezdőötös egyértelműen elbukott a gyorsabb, keményebb védekezés ellen, a cseresorban ugyanez csúnyán megmutatta Gay és Belinelli lassúságát, Mills és Bertans nem annyira jó játékosok, hogy meg tudjanak fordítani egy meccset, az újonc Lonnie Walker pedig ugyan biztatóan mozog, de az ő playoffja majd valamikor 2021 körül jöhet el. 

A Spursnél így keserédes lett a jubileum, ugyanis a franchise 200. hazai, összességében 400. playoff-meccsét játszotta, ezzel pedig egy nagyon-nagyon elit klub tagjai lettek: rajtuk kívül csak a Boston Celtics, a Los Angeles Lakers és a Philadelhia 76ers érte el ezt a platót. Hogy ez mekkora szó, rögzítsük: mindhárom franchise (illetve jogelődjük) már ott volt az 1949-50-es szezon rajtjánál, míg a Spurs 28 évvel később, 1977-ben az ABA-ből érkezve csatlakozott a ligához. 

Budenholzer szigorúan fogja a Milwaukee-t

Amíg több elsőkörös párharcban is repkednek a technikaik, akár a flagrantek, minden élcsapatnak volt már gyengébb meccse, szorosabb győzelme, vagy veresége, a ligaelső Bucks eddig rendkívül koncentráltan és higgadtan teljesíti a feladatát - már az is nagy dolog, hogy ennyire élesen kezdte el az első meccset a társaság a kissé "lealudt" alapszakasz-zárás után, de hogy azóta is ilyen szinten műveli, amit kell, az még rátesz egy lapáttal. A Detroit legutóbb akarattal, most Blake Griffinnel próbált zavart okozni és kisebb gondokat sikerült is kavarniuk, Giannis Antetokounmpo faultproblémái legalábbis kicsit lelassíthatták volna a Milwaukee-t, de ezúttal is borzasztó élesek és koncentráltak maradtak, azonnal tudták, hogy mihez kell nyúlniuk és újabb sima győzelmet arattak.

A játékosok szerint mindezért Mike Budenholzer vezetőedző a felelős, aki külön foglalkozik azzal, hogy tiszta maradjon játékosai feje és arra koncentráljanak, amire kell. A detroiti túrára például nem engedte elutazni a játékosok családtagjait, illetve maximum azzal a megkötéssel, hogy külön kell lenniük, leszabályozta a tv- és közösségi média-használatot - nem is lehet összehasonlítani az ő mentalitásukat a 31 pontos előnyt leadót Warriorséval, vagy a szörnyen kezdő és azóta is érdekes megnyilvánulásokkal jelentkező Phillyével...

Drummond megemlegeti ezt a szériát

Finoman szólva sem Andre Drummondról szól eddig a Bucks-Pistons párharc, illetve nem pozitív értelemben - az első meccsen -45-ös +/--t hozott, a másodikon -32-est, egyszerűen képtelen volt hasznosan kosárlabdázni. A harmadik összecsapáson már csak -8 volt ez a mutató, csak közben megdöntött egy negatív rekordot: folyamatosan őt támadta a Milwaukee és csak róla 38 pontot (!) szórt 13/23-as mezőnymutatóval, ez a 38 pont pedig a legtöbb, amit bármelyik csapat bármelyik játékosról dobott egy meccs során ebben a playoffban...

Van még remény a Netsnél?

Az már az első mérkőzés óta nyilvánvaló, hogy a Brooklyn próbál komoly trash talkkal felépíteni egy intenzív, parázs szériát, amelyhez a nyitómeccsen még a játékuk is megvolt, azóta azonban kissé üresnek tűnik mindaz, amit mond vagy csinál az együttes - Jared Dudley azóta sem tudott mit kezdeni Ben Simmonsszal, mióta átlagos játékosnak nevezte, az elsőre kitalált védekezés reménytelen volt a második-harmadik találkozón, támadásban pedig szintén semmit sem tudtak eddig variálni. Most Kenny Atkinson megváltoztatta a kezdőt és a rotációt, de mindazok az előnyök, amelyek az első meccsen jelentkeztek, azóta alig-alig láthatók, D'Angelo Russell nem tud megőrülni Simmons szorításában és a három ponterős hátvéd átlagos playmakingjét leszámítva nincs semmilyen fegyverük - miközben Embiddel szemben maximum reménykedhetnek, a magasságbeli hátrányukat pedig semmivel sem tudják ellensúlyozni.

A két hazai vereség után nem nagyon látni, hogy visszajönnek még ebbe a párharcba, felpiszkálták annyira a Sixerst, hogy Embiidék keménységben és trash talkban is alaposan visszavágtak, még ha nem is túl elegánsan - nem látni, hogy mihez tudnak még nyúlni, főleg idegenben.

TJ McConnellre nincs szükség

Az első meccsen még nagyjából a megszokott időt, 16 percet töltött pályán a Philly csereirányítója, a második összecsapásra már csökkentette ezt Brett Brown, a két idegenbeli találkozón viszont összesen két-két percet kapott, teljesen kiesett a rotációból. Ennek egyik oka, hogy mivel a kezdőcsapat tele van labdázó playmakerrel, egyszerűen nincs ilyenre szükség a kispadról, másrészt ő túl alacsony most a Nets ellen, hiszen Brown magasabb ötösöket próbál felrakni az alacsony, sok hátvéddel operáló Brooklynnal szemben, ezt a matchup-előnyt pedig lerombolja McConnell pályára lépése.

Az első meccs óta mindenképpen ez az irány, McConnell és Jonathon Simmons teljes leépítésével együtt előtérbe került James Ennis, aki hozza a kívánt magasságot és atletikusságot, elsőre még pályára sem léphetett, a negyedik meccsen már 21 percet kapott, míg Mike Scott gyakorlatilag hatodik emberré lépett elő ebben a párharcban - az ő kinti dobása és magassága tökéletesen illik az elképzelésekbe és az első ötös játékához. Másik szériában azért még előkerülhet McConnell, mindenesetre említsük meg, hogy az egyébként nagyon rövid Sixers-pad a várakozásoknak megfelelően sokkal jobban néz ki a playoffban - Brown pedig most már jól is használja, ami rendelkezésére áll, például ha kellett (Embiid nélkül) előkapta és a kezdőbe tette Greg Monroe-t, hogy a játék és a szerkezet megmaradjon, most viszont, hogy Embiid 32 percet játszott, Monroe csak mutatóban, pár pillanat erejéig került pályára, de Boban Marjanovicsot sem erőltette.