Playoff-percek: hogyan tovább, Boston?

 

Itt az akarat döntött

Elcsépelt közhely, de tényleg ez jelentette a különbséget a csapatok között: a mentális erő, a koncentráció, az élesség. A hetedik meccsek már sosem az X-ek és O-k világába tartoznak (még ha persze kisebbeket alakítanak is az edzők, Spoelstra most is próbált mindent úgy csinálni, hogy Tatumék dolga nehéz legyen, Adebayo váltott mindenkire, zónáztak, próbálták irányítani a játékot), minden párharcban ellövik már eddigre az edzők a változtatásaikat, az ilyen találkozókat kivétel nélkül azok a csapatok nyerik, amelyek jobban alkalmazkodnak a helyzethez, a kéthetes küzdelem végén meg tudják keményíteni az akaratukat, és nagyobb koncentrációval tudnak teljesíteni ilyen szituációban. Azt hihettük, hogy ez a Boston lesz: Tatumék 0-3-ról jöttek vissza, legutóbb egy félig elvesztett meccset nyertek meg 0,1 másodperccel az órán, míg a Miami a 3-0-s előnyét adta le, és hatalmas ütést kapott. Spoelstra beszélt róla: úgy érezték, hogy mindent jól csináltak, mindent megtettek, a legjobbjukat hozták, és a végén mégis a Boston nyert lélekölő módon - ahogy mi is írtuk akkor, az volt a Miami esélye. 

Ez sok csapatot megtört volna, de nem azt a Heatet, ami az ilyen helyzetekből táplálkozik, akkor hozza az igazán jó formáját, ha bajban van: az első percektől kezdve szétvédekezte a Celticset a gárda, elöl pedig jött Butler, jött Martin, néha jött Lowry, és sorra süllyesztették el a nehéz dobásokat, amelyekkel végig kontrollálni tudták az összecsapást. A második negyedtől nem volt igazán kérdés, ugyan az eredmény terén még nem nyilváníthattuk eldőltnek a küzdelmet, de mentálisan akkora különbség volt a csapatok között, hogy azt lehetetlen volt áthidalni. 

A Miami az alapszakaszban 30. volt szerzett pontokban, 27. lepattanózásban, 25. gólpasszokban, 25. támadóhatékonyságban és 21. netratingben, keleti nyolcadik kiemeltként jutott be a rájátszásba - majd ott 4-1-gyel hazaküldte a nagy esélyes Milwaukee-t, 4-2-vel a New Yorkot, majd 3-0-ra vezetett a másik fő bajnokesélyes Bostonnal szemben. Ott ugyan kicsit megbotlott a gárda, és szoros lett a vége, de három vereség után megnyerte az idegenbeli hetedik meccset, és eljutott a nagydöntőbe - 1999 óta első nyolcadik kiemeltként, és a fenti számok ellenére.

Nehéz szavakat találni arra, hogy mit látunk a Miamitól. Spoelstra úgy fogalmazott a találkozó után, hogy "ők" nem valók mindenkinek - nem minden játékos hajlandó beállni a sorba és magáévá tenni azt a mentalitást, munkamorált, ami a Heatnél jelen van. A tréner pontosan azért dicsérte Martint és Gabe Vincentet is, de megemlítette Duncan Robinsonst és természetesen Butlert is, hogy mennyire átérzik azt a hozzáállást, azt a mentális és fizikai keménységet, amit ők (a stáb) megkövetelnek.

Ez a Heat kultúra. 

 

Butler az MVP, de Martin a hős

Nem meglepő módon Jimmy Butlert választották a keleti döntő MVP-jének: a Heat vezére 24,7 pontot, 7,6 lepattanót és 6,1 gólpasszt átlagolt a  hét meccs alatt, de azért összességében lelassította őt a Boston, az első két meccs (35-5-7 és 28-8-6) után visszaesett, és voltak egészen pocsék időszakai is. Talán ezért is merült fel sokakban az, hogy Caleb Martin volt az igazi MVP - ez azért így nem igaz, de hogy Martin a Miami legnagyobb pozitív meglepetése, és hőse, az kétségtelen.

Már a sorozat előtt is érthetetlen formában volt a kiscsatár-erőcsatár, ugyanis egyrészt védekezésben is a topformáját hozta, másrészt viszont támadásban elképesztő dolgokat művelt. Bontotta a védekezést, leütésből engedte el a halálos tempókat, akár védő felett is bátran dobált, pozícióból, lefordulásból is vállalkozott, és extra hatékonysággal triplázott - lehet, hogy draftolatlan, és hogy senki nem várt tőle hasonlót, de úgy játszott, mint egy 3. opciós sztár.

Ebben a sorozatban pedig teljességgel megvadult, minden meccsen 14 és 26 pont között dobott, a hatodik-hetedik találkozók 20-10-es dupla-duplákat gyártott, közben bekerült a kezdőbe és 45 perces játékossá vált. Végül 19 pontos, 6 lepattanós átlaggal, 60%-os mezőnymutatóval és 49%-os triplázással zárta a szériát, amiben az a döbbenetes, hogy egyáltalán nem az üres kiosztásokat dobálgatta be, sok esetben ő jelentette a mentőövet, a megoldást egy-egy elrontott támadás végén, és olyan váratlan eszköztárral dolgozott, ami új dimenziót nyitott a Heatnek támadásban. 

Martin végül lehozott egy 26 pontos, 10 lepattanós, 11/16 mezőnydobásos, 4/6 triplás Game 7-t - a teljes alapszakaszban egyszer sem jutott el 25 pontig, ebben a párharcban viszont kétszer is.

136 pontot dobott a párharcban, draftolatlan játékos még sosem dobott ennyit egy konferenciadöntőben. 

A tavalyi playoffban még abszolút csak kiegészítő volt 12 perces átlaggal PJ Tucker mögött, idén viszont nem véletlenül nem igazoltak elé igazából senkit, csak Kevin Love-ot a szezon közben. Most sem feltétlenül ő volt a kezdő, de a playoffban 30 perces kulcsjátékos lett, aki Herro és Oladipo kidőlése után playmakerré, fontos támadópillérré vált - kellett neki egy év ahhoz, hogy megszokja ezt a közeget, de egyértelmű, hogy idén ő Erik Spoelstra nagy találmánya.

 

Hogyan tovább, Boston?

Évek óta ott toporog a bajnoki cím közelében a Celtics, az utóbbi négy szezon során harmadszor jutott el a keleti döntőig, tavaly tovább is jutott innen a nagydöntőig, ahol két győzelemre volt a gyűrűtől - mégis érdemes elgondolkodni a folytatáson. Ebben a keretben nagyjából ennyi van, túl sokat nem lehet rajta faragni, Malcolm Brogdonnal úgy tűnt, hogy a hiányzó plusz playmakert is behúzták, de a legfontosabb mérkőzéseken vagy nem állt rendelkezésre, vagy nem tudott hozzátenni. Az alaprotáció adott, ebbe plusz sztárt vagy új dimenziót nem lehet beletenni, ahhoz fel kell robbantani ezt a rotációt. Valamit viszont érdemes lehet lépni, mert Brad Stevens, Ime Udoka és most Joe Mazzulla alatt is ugyanazokat a problémákat fedezhettük fel: kiegyensúlyozatlanság, elrontott szoros végjátékok, lefagyó támadójáték clutch helyzetben, a vezérek besülése néhány kulcspillanatban, hiányzó playmaking, túl nagy függőség a tripladobástól, túl sok rossz döntés az igazán kiélezett szituációkban.

Udoka alatt a keménység és a fizikalitás jellemzőbb volt, Mazzulla irányításával ebben is sokkal inkább inog a keret, de három év alatt három edzővel próbálták meg, és igazából mindig ugyanazért buktak el - még akkor is, ha tényleg nagyon közel állnak most már a bajnoksághoz.

A Celtics idén 38-2-vel zárt akkor, amikor legalább 40%-kal triplázott, és 30-32-vel, amikor alatta - Mazzulla felfogása volt, hogy gyorsabb, rohanósabb, több triplával operáló csapat legyenek idén, mint tavaly, amikor Udoka a nagyobb, erősebb, fizikálisabb, védekezősebb ötösökben hitt. Nála Horford és Williams III egy pár volt, Mazzullánál csak nagyon ritkán, nála Grant Williams meghatározó játékos volt, Mazzullánál alig játszott, és White, valamint Brogdon került előtérbe. Taktikai módosítás ide vagy oda, a vége mindkét esetben ugyanaz lett, mint előtte Brad Stevensnél: mentális falakba ütköztek, és ez akkor is igaz, ha mindkét playoff-run során nyertek hetedik meccset és jöttek ki szorult helyzetből. 

A kiegyensúlyozatlanság is megmaradt: a Heat elleni szériában 1-3-mal zártak otthon, az utóbbi két playoffban összesen 11-12 a hazai mérlegük, ami az NBA történetének legtöbb hazai PO-veresége két idény alatt. A védekezési hatékonyságuk a 10. helyre volt jó ebben a playoffban. Legalább négy szoros végjátékot buktak el, nagyrészt otthon, és nagyrészt előnyből, minden szériában előfordult ez velük - ugyanúgy lefagytak, nem tudták végrehajtani a játékaikat kiélezett helyzetben, mint tavaly vagy tavalyelőtt. 

Jayson Tatumnak voltak megint óriási meccsei, győztes teljesítményei, a Sixers elleni párharc végét ő nyerte meg, de részben miatta is kerültek hátrányba, és összességében megint rengeteg eladott labdával, sok hibával, instabilan játszott. Jaylen Brownt túljátszotta a párharc egészében nézve a draftolatlan Caleb Martin. Nem egy rossz meccs vagy egy rossz forma a téma, hanem az évek óta, különböző helyzetekben, különböző edzőkkel, különböző ellenfelekkel szemben megfigyelhető világos tendencia.

Ettől még persze meg lehet tartani a keretet, dolgozni ezeken a hibákon, nekimenni újra, és akár alakulhatnak is úgy a dolgok, hogy egyszer kijön nekik a lépés, de közben idén be kellene ajánlani Brownnak egy öt évre és 295 millió dollárról szóló hosszabbítást - ha nem teszik meg, akkor az is egy elég egyértelmű üzenet a játékos felé. Vajon érdemesebb lenne egy labdával ügyesebb, inkább irányító ballhandlerre cserélni, aki jobban illeszkedhet Tatum mellé, és képes vezérként fellépni, amikor igazán kell? Ha nem akarják kifizetni neki a fenti összeget, akkor még most kell elcserélni, hogy kapjanak érte értéket...

Rutintalanságról botorság lenne beszélni. Brown megérkezése óta például 112 PO-meccset játszott a Boston, többet, mint bárki más ebben az időszakban, a 61 győzelmüknél is csak a Warriors aratott többet. Közben egy nagydöntőt sikerült felmutatni, a GSW, a Bucks, a Raptors és a Lakers nyert bajnokságot, a Heat és a Cavs több nagydöntőt játszott náluk. 

Szóval: lehet abban bízni, hogy most már kijön nekik a lépés, de ehhez a tapasztalatok alapján szerencsés együttállásnak kell történnie - mert a problémák egyértelműek, a nagy szerződések pedig most már elkezdenek majd kőkeményen pörögni, ha nem lépnek valamerre.

 

Számok a Heat rohamáról

A playoff előtt 150-1 volt a Miami esélye a bajnoki címre, ilyen rossz odds még senkire nem volt, aki végül eljutott a döntőig.

Eddig csak az 1999-es Knicks játszott döntőt nyolcadik kiemeltként, a Heat a második ilyen csapat.

Az utóbbi 35 évben a harmadik olyan csapat a Miami, amely úgy jutott döntőbe, hogy addig mindhárom párharcában underdognak számított - a '99-es Knicks előtt a '95-ös Rockets volt még ilyen.

A Miami az ötödik olyan csapat, amely egy playoffban kiejti az alapszakasz két legjobb mérlegét hozó csapatát, utoljára a 2010-es Lakers volt erre képes.

Az alapszakaszban elért 53,7%-os győzelmi mutató a legrosszabb egy döntős csapattól az 1981-es Rockets óta.

2000 óta már hetedszer játszik nagydöntőt a Heat.

Hét draftolatlan játékos lépett pályára a Miami playoff-rotációjában, ez NBA-rekord.

A Miami az első csapat, amely playin-tornáról jutott nagydöntőbe.

 

Hogyan tovább, Heat?

Négy év alatt harmadszor járt keleti döntőben a Miami, mindháromszor a Celticsszel találkozott, kétszer Game 7 döntött, és összességében 2-1-re áll most a floridai alakulat. A buborék utáni, szinte offszezon nélküli idényt "átengedte" ez a páros a Milwaukee-nak, akkor a Bucks bajnok is lett, egyébként még a keleti döntőig sem jutottak el Giannisék azóta, hogy Jimmy Butler Miamiba igazolt - egyébként ellenük is 2-1-re áll a Miami. 

A nagydöntőbe 2020 után tér vissza a gárda, és az esélyei nagyon hasonlóak az akkorihoz. Nem lehet esélytelenként kezelni a gárdát azért, mert eljutott idáig, és főleg azért, amilyen erényeket megcsillogtatott közben, de reálisan nézve esélyesként sem tekinthetünk rá - már csak azért is, mert vannak sérültjei (bár Tyler Herro állítólag a széria közepén talán visszatérhet), illetve mert a Nuggets már el is felejtette a nyugati döntőt, míg a Heat egy borzasztóan hullámzó, érzelemdús, megterhelő sorozat után két nappal lép pályára Denverben.

A nagydöntő egyértelmű esélyese a Nuggets, a fogadóirodáknál -360-as favoritnak számít, az első meccsen pedig 8 pontos esélyes jelen pillanatban. Persze a Heat eddig kilenc meccset nyert underdogként ebben a PO-ban, amivel beállította a vonatkozó rekordot...