Az eddigi lockoutok és a kollektív szerződés története

Gyakorlatilag a BAA kezdete óta létezik fizetési sapka, amely 1946-ban még 50.000 dollár volt (jövőre 90 millió dollár környékére várják...), a játékosok pedig átlag 4-5 ezer dollárt kerestek - a sztárok persze ennél jóval többet, évi 10-12 ezer dollár között. Nem sok minden változott 1954-ig a BAA és az NBL egyesülése után sem - ekkor a Boston Celtics játékosa, Bob Cousy kezdte el szervezni a Játékosok Szakszervezetét, minden csapat sztárjának írt levelet, hogy kezdjék el képviselni közösen az érdekeiket. Manapság a bevételek elosztásán megy leginkább a vita, hogy a sok milliárd dollárból ki mekkora részt kapjon, akkor azonban még ezek voltak terítéken:

- a feloszlott Baltimore Bullets egykori játékosainak kifizetése
- maximum 20 barátságos meccs egy évben, ami után el kell osztani a bevételeket a játékosok között
- az ún. "whispering" büntetés eltörélése (15 dollárjába került a játékosnak, ha a játékvezető egy ilyet kiszabott rá)
- bizonyos jótékonysági eseményeket, rádió és televíziós megjelenéseket leszámítva minden más "szereplés" alkalmanként 25 dolláros jutalmazása
- egy független arbitrátori testület felállítása a játékosok és a tulajdonosok közötti viták eldöntésére
- az elcserélt játékosok költözésének anyagi biztosítása
- 12 hónap helyett 10 hónapos kifizetés

Az akkori commish, Maurice Podoloff két hetet kifizetett az ex-Bullets játékosoknak, de 1957-ig nem történt semmi a többi ponttal kapcsolatban, akkor ismerte el először a liga az NBPA-t, azaz a Játékosok Szakszervezetét, a fenti szabályok közül pedig többet életbe is léptettek, plusz kibővítették a rájátszás mezőnyét, a szerződésekkel kapcsolatban is tisztáztak pár dolgot, illetve az edzőtáborral kapcsolatban is lefixáltak időpontokat - például hogy az állandó játékosoknak 4 héttel a szezon kezdete előtt kell megjelenni a csapatnál, korábban nem muszáj.

Egy év után, 1958-ban lemondott Cousy, mert nehezen tudta beszedni az éves tagdíjakat a játékosoktól, helyét csapattársa, Tom Heinsohn vette át, aki a nyugdíjról marad híres - ő volt az, aki elkezdett harcolni azért, hogy 65 év fölött járjon bizonyos pénzösszeg a ligában legalább 5, illetve duplaannyi a legalább 10 évet lehúzó egykori kosarasoknak. 1964-ben a Szakszervezet megfenyegette a ligát az All-Star gála előtt, hogy a játékosok nem lépnek pályára a főmeccsen, ha nem történik semmilyen előrelépés az ügyben, ezért az akkori commish-nak, Walter J. Kennedynek személyes ígéretet kellett tenni, hogy napirendre tűzik a nyugdíj kérdését a következő Board of Governors ülésen.

1966-ban vette át a stafétabotot Heinsohntól Oscar Robertson a Szakszervezet elnökeként, aki azonnal "repülőrajtot vett", az 1967-es All-Star gálán többek között bejelentette, hogy fizetést kérnek a felkészülési és bemutató meccsekre is, hogy ezek maximális számát csökkentsék 15-ről 10-re, illetve hogy az NFL-ben és az MLB-ben működő Szakszervezettel is beszélni fognak, hogy hogyan tudnak együtt még hatásosabban fellépni. Odáig fajult a helyzet, hogy márciusban mindkét oldal megfenyegette a másikat, hogy nem lesz PO, ha nem teljesülnek az általuk óhajtott feltételek - a tulajdonosok ragaszkodtak ahhoz, hogy a játékosok a szerzédősüknek megfelelően járjanak el, a másik oldal pedig a változtatásait szerette volna látni a gyakorlatban. Nem sokkal később megegyeztek a felek, ekkor vezették be:

- a 82 meccses alapszakaszt
- az All-Star meccs előtti szünetet
- a 600 dolláros nyugdíjat a 65. életévét betöltő, a ligában legalább 10 évet lehúzó játékosok számára
- az új egészségügyi és biztosítási szabályokat

Robertson másról is híres: 1970-ben a játékosok az ún. "Oscar Robertson-perben" fogták perbe a ligát, amellyel meg akarták akadályozni, hogy 1970-ben egyesüljön az ABA és az NBA. Azt szerették volna ugyanis elérni, ha:

- törlik azt az opciót, amellyel egy játékos örökre egy csapathoz van láncolva
- ha törlik a draftot, hogy egy egyetemista ne csak egy csapattal tárgyalhasson
- volt játékosok számára akartak kártérítést, akik kárt szenvedtek az előbb említett opció miatt karrierjük korábbi részében

A draftot nem törölték, de az összeolvadás nem jött létre egészen 1976-ig. 1970 nyarán ettől a pertől függetlenül is megegyezett a liga és a Szakszervezet az új kollektív szerződésben, amely növelte a minimum fizetést és a PO-résztvevők számát.

A liga később már a Paul Silas vezette Szakszervezettel egyezett meg az Oscar Robertson-perről 1975-ben, amely miatt összesen 4.3 millió dollárt fizettek ki 500 játékosnak, illetve további 1 milliót a Szakszervezetnek a jogi dolgok anyagi fedezete miatt. A játékosok szabadügynökök lehettek, de 1980-ig volt egy kompenzációs szabály, amely pénzt, játékost vagy draftjogot garantált előző csapatuk számára - ezt a commish döntötte el, nem a csapatok. Ezen kívül ekkor vezették be az ún. "first refusal" szabályt, amely gyakorlatilag az RFA-kat jelentette (a csapatnak lehetősége volt tartani az ajánlatot, amikor a játékos először lett szabadügynök), illetve azt a szabályt is, hogy ha valakit ledraftoltak, de nem szerződtettek, az egy év után újra draftolható lett. Mindemellett egy hatéves kollektív szerződésben is megállapodtak a felek, amelyben megemelték:

- a nyugdíjat
- a minimum fizetést (20.000 dollárról 30.000 dollárra)
- a PO-résztvevők számát
- az orvosi és a fogorvosi kezelések, valamint az életbiztosítás mértékét
- az All-Star gála meccsbevételéből a játékosok részesedését

1980-ban újabb hároméves megállapodást kötöttek a no-trade opciók törlésével a szerződésekből és a minimum fizetések újabb emelésével, majd lemondott Silas a vezetői pozícióról és a Detroit Pistons legendája, Bob Lanier vette át a helyét. A 80-as évek elején súlyos anyagi válságba került a liga, a Cleveland, a Denver, az Indiana, a Kansas City, a San Diego és a Utah is komoly veszteségeket könyvelhettek el, közülük a Kansas Citynél és a San Diegónál még adósságai is voltak a franchise-nak a játékosok felé, amiből majdnem sztrájk lett 1982-ben - összesen 80-90 millió dollár között volt a liga teljes adóssága a kosarasok felé. 1983-ban márciusában jött az új kollektív szerződés, amelyben garantálták:

- hogy a bevételek (jegyeladások, rádió, helyi és országos TV-szerződések, előszezon és PO-bevételek) 53-57%-át kapják a kosarasok
- egy évi 500.000 dolláros licensz-bevételt
- minimum 253 játékos állását akkor is, ha csökken a liga csapatainak a száma

Ebben az évben vezették be a szigorúbb szabályokat a verekedésekkel, keménykedésekkel kapcsolatban is, Michael Jordan, Magic Johnson és Larry Bird segítségével pedig beindult a pénztermelő gépezet. 1987-ben ettől függetlenül nagyon komoly összecsapás folyt megint a Szakszervezet és a liga között a "first refusal" szabály, a fizetési sapka és a draft miatt. A Junior Bridgeman vezette Szakszervezet végül egy hatéves megállapodást kötött David Sternékkel, amelyben:

- meghagyták a fizetési sapkát
- a bevételek 53%-át garantálták a játékosoknak
- csökkentették a draft hosszát 1988-ban 3, 1989-ben pedig 2 körre
- a ligában legalább 5 évet lehúzó, de karrierjüket 1965 előtt befejező játékosok is bekerültek a nyugdíjas programba

A dolog itt borult meg, 1991-ben ugyanis a játékosok rájöttek, hogy a liga nem jelentette az összes pénzügyi részletet, többek között kihagyták a PO-jegybevételeket, illetve a csarnokokkal kötött szerződéseket is. Per lett a dologból, Sternék ugyanis úgy gondolták, hogy ezek az előbb említett bevételek nincsenek is benne a játékosokkal kötött megállapodásban. Az ítélet a Szakszervezetnek kezdevezett, innentől kezdve viszont a viszony elmérgesedett a két fél között. 1994-ben egy egyéves moratóriumi időszakban egyezett meg a liga és a Szakszervezet az előző kollektív szerződés feltételei szerint, de 1995-ben sem sikerült dűlőre jutniuk, ez volt a liga történetének első lockoutja.

A Buck Williams vezette szakszervezet megegyezett pár hónappal később a ligával (a luxusadó is előkerült már ekkor vagy az első körös újoncok fizetésének fixálása draftpozíció alapján), de egy Michael Jordan és Patrick Ewing vezette csoport a Szakszervezet feloszlatását vetette fel, mert nem tetszettek nekik a kialkudott felételek, illetve abban gondolkodtak, hogy akkor a játékosok egyenként beperelhetik a ligát a trösztellenes törvények megsértése miatt, amellyel a tulajdonosok szerintük illegálisan próbálták rávenni a játékosokat egy nekik nem túl előnyös CBA-ra. Még egyszer megegyegyezett a Szakszervezet Sternékkel (kikerült a luxusadó és bennmaradtak a különböző kivéltelek), az sem tetszett Jordanéknek, de a feloszlatást nem szavazták meg játékosok, ezt követően pedig gyorsan rábólintott mindkét oldal az új kollektív szerződésre, melynek alapján:

- minden játékos UFA lett a szerződése lejártával
- a játékosok a BRI (kosárlabdával kapcsolatos bevételek) minimum 48.04%-át kapták, amelyben ezúttal a nemzetközi televíziós jogok és a csarnokokkal kötött szerződése is benne voltak
- a különböző kivételeket, például a Bird-jogot megtartották, amivel egy csapat bármennyivel a sapka fölött visszaigazolhatta saját játékosát
- 1998-tól kezdve egykörös draftot terveztek (ebből nem lett semmi végül)
- a rookie scale-t, tehát az újoncok fix fizetését bevezették, amelynél 3 év után szabadügynökök lettek a játékosok

Az első lockout 1995. július 1-jétől 1995. szeptember 12-éig tartott hivatalosan, de gyorsan jött a második is, a következő évben, amikor egy 50 milliós televíziós bevételről nem tudtak a felek dönteni, hogy abból mennyit kapjanak a játékosok. A liga azt szerette volna, ha ennek a bevételnek az 50%-a megy a fizetési sapkába, de aztán pár órányi tárgyalás után megegyeztek a Játékosok Szakszervezetével, hogy a TV-s bevételekből évi további 14 millió dollár számít bele a sapkába a hatéves kollektív szerződés utolsó 4 évében (tehát nem az 1996/97-es, hanem az azt követő évtől számolva). Ez a második lockout mindössze pár óráig tartott 1996. július 10-én.

A gondok az 1997/98-as idényt követően lettek megint nagyobbak, a tulajdonosok ugyanis újra tárgyalni akartak a CBA-ról, miután állításuk szerint 15 csapat is veszteséges volt (ezt lehetett, hiszen az 1995-ös kollektív szerződés lehetővé tette a tulajdonosok számára, hogy 3 év után újra megnyissák a tárgyalásokat, ha a bevételek több mint 51.8%-át költik játékosok fizetésére). A Szakszervezet állítása szerint ez a szám mindössze 4 csapat volt egyébként, ebből alakult ki a vita. A tulajdonosok hard capet, azaz átléphetetlen fizetési sapkát akartak, a kivételek eltörlését, maximális fizetéseket, nagyobb hatáskört a commish-nak a büntetések kiszabásakor, illetve a marihuána és a teljesítményfokozó szerek kitiltását a ligából. A Patrick Ewing és Billy Hunter vezette szakszervezet hallani sem akart a hard capről és a maximum bérekről, de meg akarták növelni a minimum fizetéseket.

Mivel az új, 2.4 milliárd dolláros TV-szerződés akkor is fizetett, ha nem volt meccs, így 1998. július 1-jén a tulajdonosok bejelentették a lockoutot. A borzasztóan hosszú tárgyalássorozat közben Stern bejelentette december 23-án, hogy ha január 7-ig nincs megegyezés, az egész szezont lefújják. Ez megosztotta a másik oldalt, így az utolsó pillanatban belementek az egyezségbe - ezt a CBA-t legalább akkora győzelemnek tekintették a tulajdonosok szempontjából, mint amekkorának az 1975-öst a játékosok részére. Az új kollektív megállapodás hivatalosan január 20-án ért véget, így ez a lockout 204 napig tartott - az NBA volt egyébként az utolsó amerikai major sport ezzel, amely átesett a tűzkeresztségen és mérkőzéselmaradással járó lockoutja volt. A szerződés alapján:

- a maximális fizetést 9-14 millió közé szorították, függően attól ki mennyi időt töltött a ligában (az első major sport volt az NBA ezzel, amely maximalizálta játékosai bérét)
- hosszabb lett az újoncszerződés
- megtartották a Bird-jogokat, bevezették az ún. általános és középszintű kivételt (ez gyakorlatilag a mai MLE), amivel egy csapat sapka fölött is igazolhatott egy nyáron egyszer
- a minimum fizetést 287.500 dollárra emelték, 15.000 dollárral magasabbra, mint a korábbi érték
- a játékosoknak megígérték, hogy a CBA utolsó három évére a bevételek kereken 55%-a lesz a fizetésük (ha ennél nagyobb, az viszont fizetéscsökkenést eredményez)
- kiterjesztették a drog-szabályokat a teljesítményfokozó szerekre, illetve a marihuánára, évi egy ellenőrzéssel

Az alapszakasz február 5-én újraindult, 50 meccses szezont rendeztek, amelyet a San Antonio Spurs nyert meg. A hatéves megállapodás után 2005-ben újabb szerződés köttetett kisebb-nagyobb, de még időben rendezett akadályokkal, amíg el nem értünk 2011-hez, amikor a 2005-ös CBA lejárt, a tulajdonosok pedig elég komoly változtatásokat akartak, így július 1-jén újabb lockout kezdődött. A tulajok változást akartak a fizetési sapkában és a luxusadóban is, de a fő vitapont a kosárlabdával kapcsolatos bevételekből befolyó pénz elosztása volt - a korábbi megállapodás szerint 57%-ot kaptak a játékosok, ezt 47%-ra akarták levinni a tulajdonosok, de a játékosok 53%-os alkut ajánlottak.

A játékosok oldalát 2006 óta Derek Fisher és Billy Hunter vezette. A tulajdonosok keményen nyitottak: állításuk szerint 30-ból 22 csapat veszteséges volt, így az 58 milliós soft cap helyett 45 milliós hard capet akartak úgy, hogy a játékosok csak a bevételek 40%-át kapják. Előkerült egy 62 milliós flex cap ötlete is, de lényegében a pénzen ment a legnagyobb vita: a játékosok 5 év alatt 500 millióról mondtak volna le, de a tulajdonosok azt akarták, hogy 10 év alatt 2 milliárd dollárról mondjanak le. Megegyezni természetesen nem sikerült, július 1-jén elkezdődött a lockout. Több sikertelen tárgyalás után november 14-én megtörtént az, ami 1995-ben nem: feloszlatták a Szakszervezetet, a játékosok pedig elkezdték beperelni a ligát a trösztellenes törvények megsértése miatt.

November 26-án folytatták a tárgyalásokat a felek, december 1-jén pedig újraalakult a Szakszervezet, így hivatalos megegyezésre juthattak a felek. December 8-án a tulajdonosok és a játékosok is szavaztak, méghozzá az új megállapodás mellett (ezzel 161 nap után lezárták a lockoutot) amelyben:

- a játékosok a BRI 51.2%-át kapták 2011/12-ben, az azt követő években pedig 49-51% között, függően a bevételektől
- a csapatok egyszeri amnesztiát kaptak, amellyel kivásárolhattak egy játékost anélkül, hogy annak fizetése utána beszámítódott volna a fizetési sapkába
- bevezették a Derrick Rose-szabályt
- a maximális fizetés maradt a fizetési sapka 25-30-35%-a, függően attól, hogy mennyi időt töltött az illető a ligában

A bajnokság karácsonykor újraindult, az idény győztese pedig a Miami Heat lett 2012-ben. Az akkori megállapodást 10 évre kötötték, jelenleg is ez van érvényben, ám az új TV-szerződés megboríthatja a dolgokat, 2017-ben ugyanis mindkét fél kiléphet a szerződésből, ha újra akarja tárgyalni a feltételeket. A Billy Hunter helyére kinevezett Michele Roberts már megkezdte a tárgyalásokat Adam Silver komisszárral, az elnök már Chris Paul, tehát új szereplők vannak a porondon - remélhetőleg az újabb lockoutot sikerül elkerülni.