Playoff-percek: ultramagas Mavs, ultraalacsony Sixers

Luka Doncic mindent is csinált támadásban

Luka Doncic első 3 negyedben nyújtott teljesítményéről csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni, és összességében is lenyűgöző, amit a Clippers ellen művelt: a Mavericks 37 kosarat szerzett, amiből 17-et Doncic jegyzett, míg további 14 alkalommal ő adta a gólpasszt, a csapat összes kosarának 83,8%-ában közvetlenül közreműködött. Mindössze 5,5 percet töltött a padon, ami alatt 10 pontot vert rájuk a Clippers, csak 2/11 dobását süllyesztette el mezőnyből a Mavericks, és ebből a két kosárból is az egyik egy visszatett támadólepattanó volt, vagyis nem egy felépített támadásból született. Hogy mekkora szerepet játszott ma Doncic a Mavericks játékában, azt leginkább a „usage rate” fejezi ki. Már az alapszakaszban is rendkívüli módon építettek rá, ekkor 35%-os mutatóval rendelkezett, aminél nagyobbat csak Joel Embiid (35,2%) tudhatott magáénak, egyedül a 76ers centerére építettek nagyobb mértékben olyankor, amikor játszott. Ezen az estén Doncic 45,2%-ban felelt a Mavericks támadásainak a befejezéséért, egészen elképesztő terhet vett a nyakába. Összehasonlításképpen: a túloldalon Kawhi Leonard 28,6%-kal zárt, míg tegnap a Nuggets-Blazers derbin Nikola Jokics 34,6%-kal, Damian Lillard 23,5%-kal.

Doncic a 4. negyedre ugyanakkor elfogyott, csak 1/8 dobását tudta elsüllyeszteni, illetve mindössze 2 gólpasszt osztott ki, és a Mavericks is megállt 16 pontnál, de pont a legjobbkor tudott „nélküle” betalálni Tim Hardaway Jr. kintről, majd Doncic megtalálta Porzingist egy triplára, akinek nem mellékesen ez volt az egyetlen mezőnykísérlete a 4. negyedben, és összességében is csak 6 dobást vállalt el. Emellett a hajrában is úgy alakultak a dolgok, hogy ne neki kelljen odaállni a büntetővonalra, Hardaway és Richardson is higgadt maradt az utolsó másodpercekben.

 

Ultramagas szerkezetre váltott a Mavericks

Rick Carlisle több meglepetést is tartogatott a Clippers számára ezen az estén, amiknek a sora azzal kezdődött, hogy Maxi Kleber helyét Boban Marjanovics vette át a kezdőben, aki mellett természetesen Kristaps Porzingis is maradt az első ötösben. A két szupermagas játékos egyidejű kezdetése komoly problémákat okozhatott volna védekezésben a Clippers alacsony szerkezetével szemben, de az elején ezt egy agresszív zónával orvosolt a Mavericks, nagyon szervezetten értek ki a triplavonalra, miközben a párharc korai szakaszához képest sokkal jobban védték a festéket is. Marjanovics jelenléte támadásban is sokat adott a Dallasnak, amikor vele játszott kettő-kettőket Luka Doncic, rendre jó helyzetek születtek, mivel a centerre nagyon nagy figyelem hárult a magassági fölénye miatt. Carlisle a cserék után sem akarta feladni ezt a taktikát, 8 perc játék után egyszerre tűnt fel a két kezdő magas helyén Maxi Kleber és Dwight Powell, majd Porzingis faultgondjai miatt Willie Cauley-Stein is előkerült a 2. negyedben, és a meccs utolsó 8,8 másodpercét leszámítva mindig ketten voltak  pályán ebből az ötösből, végig kitartottak a magasabb szerkezet mellett.

A mérkőzés folyamán sokat variálta a Mavericks edzője, hogy az adott pillanatban éppen melyik duóra van szükségük a leginkább, amire azért kényszerült rá, mert egy idő után a Clippers rájött arra, hogy Marjanovicsot meg lehet verni lábon, illetve arra is, hogy ellenfelük zónáját gyengíteni lehet gyorsan megkezdett támadásokkal, utána akkor sem tud az rendesen összeállni, ha a Clippers nem első szándékból fejezi be az adott támadást. Ugyancsak a hazaiak malmára hajtotta a vizet, hogy a gyűrű agresszív támadásával nem egyszer bezuhant a Mavericks zónája, ezzel üres helyzeteket tudtak kreálni a triplavonalon túlról, ahhoz viszont nem dobtak elég jól és kellően magas volumennel kintről, hogy ezzel a maguk javára fordítsák a mérkőzést. A Mavericks gondjaira Dwight Powell jelentette a megoldást, akivel a pályán ismét megszilárdult a védekezésük, a 4. negyedben tudtak annyira jók lenni hátul, hogy azzal ellensúlyozzák a pálya másik oldalán nyújtott leromló teljesítményüket.

 

Leonard eltűnt

Azt követően, hogy az elmúlt 3 meccsen káprázatosan játszott Kawhi Leonard, ezúttal nagyon csúnyán felsült, csak 7/19 dobását süllyesztette el, eladott 5 labdát, és a 4. negyedben is csak egyetlen 2+1 erejéig tudott megvillanni, azon kívül teljesen eltűnt. Ehhez jött hozzá, hogy a legvégén egy borzasztó triplába állt bele, noha lett volna még pár másodperce, hogy egy annál jobb helyzetet alakítson ki, bár azt a helyzetet nem szabad kizárólag az ő nyakába varrni, meglehetősen rossz helyen kapta meg a labdát, ahol könnyen kiléphetett volna a pályáról, amennyiben cselezni próbál. Itt felmerül a kérdés, hogy eleve ezt rajzolta fel Lue, hogy itt kapja meg a labdát Leonard, vagy valami mást, amit nem sikerült megvalósítani? Mindegy, hogy melyik az igaz, mindkét esetben az a végeredmény, hogy rossz tervvel álltak elő erre a labdabirtoklásra, mert az lett a végeredmény, hogy Leonard egy nagyon rossz helyzetből vállalhatott.

Ha esetleg elfogadjuk, hogy az utolsó dobás miatt nem is hibáztatjuk őt, a mérkőzés első 47 percében és 55 másodpercében történtek miatt akkor is őt kell elővenni. Paul George bőven hozta magát a problémás eladott labdái ellenére is, míg a kiegészítők közül Reggie Jackson és Marcus Morris közös erővel 36 pontig és 10/20 bedobott tripláig jutott, ennél többet kívánni sem lehetne tőlük támadásban. Lehet dobálózni azzal, hogy a cserékkel nem működött a Clippers, elvégre Zubac és Rondo perceiben is -19-cel zártak, viszont amikor George pályán volt, 17 pontot vertek a Mavericksre, de végső soron a legfontosabb játékosuk nem hozta magát, és ez csak olyankor tud beleférni, ha az ellenfélnél is ugyanez történik, mint a Nuggets-Blazers párharc 4. mérkőzésén. Itt viszont nagyon nem ez történt, Luka Doncic káprázatos teljesítménnyel rukkolt elő, Kawhi Leonard pedig messze nem tudott megfelelni annak az elvárásnak, hogy ő legyen a legjobb játékos a pályán, most még a saját csapata legjobbja sem tudott lenni, Paul George annak ellenére is túlszárnyalta, hogy ő sem őrült meg.

 

A Jazz mentálisan tökéletesen megoldotta a feladatot

A negyedik meccs után mindenki elmondta, hogy nem fogják elkövetni ugyanazt a hibát, mint tavaly 3-1-es vezetésnél, le fogják zárni a szériát, és úgyis játszottak, mint egy első kiemelt. Az első perctől kezdve járt a labda, működtek a kettő-kettők, azokból felváltva dobálhattak üresen a tüzérek és az üresbe belépő magasemberek, nem csoda, hogy az első negyedben 30 éves franchise-rekordot döntöttek meg a 47 dobott ponttal. Az itt megszerzett előnyt aztán már csak menedzselni kellett, amit úgy is gond nélkül megoldottak, hogy az utolsó két és fél negyedben Mike Conley-ra már nem számíthattak. 

Jó felkészülés, bemelegítés volt ez a soron következő feladatra, a Clippers-Mavericks párharc továbbjutója mindenképp nagyobb falatnak ígérkezik, de a Jazz felkészültnek tűnik. Donovan Mitchell feledtette sérülését, az ötödik meccsen már sebészi pontossággal operált (11/16 mezőnyből, 10 gólpasszra 3 eladott labda), Bogdanovic megmutatta a meccs elején, hogy még mindig képes megőrülni, Gobert és O’Neale elöl-hátul tanárian játszott, és lassan Jordan Clarkson is elérte az üzemi hőfokot, bár még a triplái nem az igaziak. A többi cserejátékos is rendben van, kivéve talán Joe Inglest, akinek szinte semmi nem ment be az egész szériában, ma is 0/5-tel zárt, viszont védekezésben, szervezésben nincs vele gond. Utóbbiakra nagy szüksége is lesz a Jazznek a második körben, bárki legyen az ellenfél. 

Lábjegyzetben érdemes kiemelni, hogy a Jazz tökéletesen megoldotta a Morant-családot ért inzultust. Több párharcban eszkalálódott a szurkolók és vendégjátékosok összetűzése, ami feltüzelte az egyik oldalt, megzavarta a másikat, itt viszont a tulajdonos egy nagyvonalú gesztussal megoldotta, hogy ebből ne merítsen motivációt a Grizzlies és az incidens ne váljon mentális faktorrá a szériában. Dillon Brooksot ugyan kifütyülte a közönség, de ez azért bőven belefér a playoffban. 

 

Mennyire lehet faktor Conley sérülése?

Egyetlen dolog rondított bele a Jazz tökéletes sorozatzárásába, Conley az első negyed végén megsérült, és bár megpróbálkozott utána a játékkal, inkább kivették a meccsből és MRI-re megy majd a jobb combhajlítójával. A „hamstring” az egyik leggonoszabb sérülés a kosarasoknál, mert kiszámíthatatlan, mennyi idő alatt gyógyul meg, ráadásul sokszor csak tippelni lehet, mennyire súlyos. Conley szerint ez kisebb probléma, ami megnyugtató, viszont az nem, hogy Conleynak van bőven tapasztalata, az idei szezonban (is) sokat bajlódott vele. 

A második körös párharcig még van néhány nap, ráadásul nem kell utazni, otthon kezd a Jazz, így könnyebb a kezelés és a pihentetés is, és ha rendbe jön (akár csak a párharc második, esetleg harmadik meccsére), akkor nincs különösebb gond – kifejezetten rossz matchup ő támadásban mindkét potenciális második körös ellenfélnek. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Jazz már hozzászokhatott Conley hiányához, aki 21 meccset hagyott ki az alapszakaszban, ezekből 15-öt megnyert a csapat. Nyilván a playoff más, de Donovan Mitchell már képes egyedül is futtatni elfogadható szinten a támadásokat, csak akkor a többiektől kell kicsit több – itt léphet elő Ingles, illetve Clarkson, valamelyikük jó eséllyel a kezdőbe fog kerülni. Ami már problémásabb, az a védekezés, viszont akár a Clippers, akár a Mavericks lesz a következő ellenfél, mindkettőre érvényes, hogy nem a kisemberek fogják diktálni a tempót, hanem a sztár kiscsatárok. Nyilván a liga elmúlt 10 évének egyik legjobban védekező kisembere minden csapatnak hiányozna, de azért nem kell feltartott kézzel kimenniük a pályára.

 

Tanulni, tanulni, tanulni

A párharc korábbi szakaszában is erről beszéltünk, most is ezt mondjuk, és maguk a főszereplők is ezt mondják: ez a tanulóév a Grizzlies számára. Testközelből tapasztalhatták meg, milyen egy csúcsra járatott, modern támadójáték – pontosan láthatták, hogy hol kell fejlődni, átalakítani a csapatot, hogy egy hasonló gépezetet legközelebb le tudjanak lassítani. Illetve támadóoldalon is sokat profitálhatnak majd a meccsek elemzéséből: Ja Morantnek és Dillon Brooksnak a döntéshozatalok, a kinti célpontoknak a helyezkedések, a magasembereknek az elzárások minősége tekintetében is van még mit csiszolnia. Amit még sokat kell dolgozniuk, az a magasemberek kinti dobásai, mert ezek a párharc nagy részében hiányoztak, és ha egy Rudy Gobert védi a festéket, akkor kintről lehet csak büntetni. Jaren Jackson Jr. végig próbálkozott, de messze van még a jótól, Valanciunas pedig az alapszakaszban 0.9 hármast ráemel és abból be is ment majdnem 37%, de ez a mennyiség lepkefing a homokviharban – pláne hogy a playoffban 0/4 volt a mutatója az első négy meccsen. Az ötödiken már eleve négyet emelt rá, kettő be is ment, ezt a vonalat kellene erősítenie – a csuklója és a rutinja megvan hozzá, hogy Brook Lopez-szerű fejlődést mutasson jövőre. 

Ha Valanciunas és Jackson is feljavul a tripláról, onnantól kezdve sokkal nehezebben kiismerhetővé válik a csapat játéka – most azért a második-harmadik meccstől kezdve a nézők is előre tudták, hogy nagyjából mi fog következni, hát még a Jazz védelme.

Akiről még illik szót ejteni, az Desmond Bane. Az újonc hátvéd-kiscsatárnak ma ugyan nem ültek a dobásai, de még így is 50%-kal triplázott és 11/19 volt a mezőnymutatója, akadt 3 és 4 gólpasszos meccse, támadásban egészen kiválóan játszott, sorozatosan jó döntéseket hozott. Ha a védekezése feljavul, akkor kábé semmi nem indokolja majd, hogy ne kerüljön be a kezdőbe Kyle Anderson helyére, mert tökéletes fit lenne – neki tehát a védekezésén kell majd dolgoznia. 

 

Small-ballozott a Sixers

Érdekes, hogy Doc Rivers egy extra small-ballra szavazott Joel Embiid nélkül és nem Dwight Howardot tette a kezdőbe - a rutinos center most is csak 16 percet játszott, pedig már érdemi magasember nincs is a keretben. Rivers annyira elment ebbe az irányba, hogy a small-ball magasként használt Mike Scottot is "félretette", öt percet kapott és a csapat teljességgel a lehető legalacsonyabb ötössel állt fel - ugyan Thybulle kezdett, de végül az ő helyén ment a variálás, 26 perccel a támadásban hasznos és jó napot kifogó Tyrese Maxey vitte el a prímet. Most bejött az ötlet, működött a rohanás, a gyors szerkezet, bár védekezésben csak a végére találták meg a szükséges rotációkat, váltásokat, távolságokat, de támadásban gyakorlatilag csak így tudtak jól üzemelni Embiid hiányában.

Apropó, támadójáték: a Sixers 620 pontot dobott az öt meccs során, egy elsőkörös, öt mérkőzésből álló széria alatt még soha senki nem szerzett ennyit, bár tény, hogy az előző rekord nem túl régen született, a Brooklyn produkálta 617-tel a Boston ellen. Ehhez kapcsolódik, hogy a széria során három meccsen is elérték az 50%-os mezőnymutató, ami még csak harmadszor fordult elő a franchise története során, legutóbb 1982-ben - jó, ezekben nyilván erősen benne volt a Wizards védekezése is...

 

Ennyire futotta a Wizardstól - Westbrook önmagát adta

Nagy baj nem történt Washingtonban a kieséssel, nyilván többet reméltek az utolsó meccstől úgy, hogy nem játszott Embiid, de ha valaki két hónapja azt mondja nekik, hogy mérkőzést nyernek a rájátszás első körében, valószínűleg kérdés nélkül aláírták volna - sőt, az is lehet, hogy a szezon előtt is kiegyeztek volna ezzel. A katasztrófa-idény végére összeszedték magukat, megvan a Beal-Westbrook kapcsolat, Gafford jó húzás volt, mentálisan is kiegyenesedtek, megmutatták, hogy képesek a bravúrra - a nagy kérdés az, hogy ebből mit tudnak hasznosítani a következő szezonban.

Azt azért emeljük ki, hogy Russell Westbrook 32,4%-kal dobott mezőnyből és 18%-kal triplázott a széria során, viszont természetesen tripla-duplát átlagolt, 19 pont, 10,4 lepattanó és 11,8 gólpassz került a neve mellé meccsenként.

 

Julius Randle betlije nem változott

Egyáltalán nem tudott javulni a pocsék rajtja után a Knicks vezére, az idei Legtöbbet Fejlődött Játékos teljesítményére nincs jobb szó, mint a betli. Neki kellett volna húznia a csapatot támadásban és bár rengeteg duplázást kapott a Hawkstól, de ezzel öt mérkőzés alatt sem jutott dűlőre, nem találta meg a megfelelő megoldásokat, a ma hajnalban eladott nyolc labdája is jól jelezte, hogy nem érzi, mit kell csinálni - ráadásul sokszor nem vállalta el a jónak tűnő triplát, inkább leütötte a labdát és nehéz középtávolit vállalt, rengeteg rossz döntést hozott. A párharc során a 11,6 lepattanója az, ami dicséretes, 18 pontos átlagát viszont 30% alatti (!) mezőnymutatóval szerezte, amire semmilyen duplázás nem lehet mentség - a ma hajnali 38,1%-a volt a csúcs számára ebben a párharcban, ez teljességgel vállalhatatlan. Emellett szervezni sem tudott, nem volt meg a ritmus a kipasszaiból és 4 gólpasszára átlagban 4,6 eladott labda jutott, ezzel sem tudott segíteni - komoly tapasztalat ez neki is, hogy egy PO-ban mennyire más az élet egy első opció számára...

 

Trae Young szupersztár-számokkal zárta első PO-szériáját

Randle-höz képest nagyon éles kontraszt a túloldalon Young, aki szintén élete első PO-szereplését tudta le első opcióként, vezérként, ő viszont egyáltalán nem torpant meg, hanem teljesítette az elvárásokat. Youngnak 21 pont volt a legrosszabb teljesítménye dobásban, de azon az estén 14 gólpasszt osztott szét, az öt meccs során háromszor is elérte a 30 pontot, kétszer dupla-duplázott és bár ma hajnalban végül ő is 40% alá csúszott mezőnyből, de a teljes szériát tekintve 45 körül dobott. Az első három meccsen még elvette a tripláit a New York, az utolsó kettőn már sokkal többet vállalt, az addigi 16 kísérletéhez 25-öt tett hozzá két meccs alatt és bár nem volt túl hatékony, de így is idomult a Knicks által feladott dolgokhoz - arról nem is beszélve, hogy most 15 büntetőt is kiharcolt, ezzel sem volt gondja. 

Young 29 pontos, 9,8 gólpasszos átlaga mindenképpen rendben van, volt egy meccsnyerő dobása is, minden este ő volt a legjobb, legfontosabb támadójátékos és gyakorlatilag ez döntötte el a szériát 4-1 arányban - kíváncsian várjuk, hogy a Sixers hogyan tudja őt próbára tenni védekezésben, illetve hogy a Simmons-Thybulle páros mennyire tudja majd lelassítani.